Az álarc mögött

Történt már veletek olyan, hogy mosolyogtatok, de legszívesebben sírtatok volna? Így telnek a mindennapjaim, és fogalmam sincs mi fáj ennyire. De belül úgy mar valami, viszont közbe meg jó kedvem van. Mit fojthattam magamba, ami ennyire rossz? Valahol még mindig bennem van a gyász érzése barátom iránt..., valahol nagyon bánt, hogy nem volt ott a ballagásomon...(bezzeg a bátyáimén ott volt). Kevesebbnek érzem magam. Valahol még nem tudtam elbúcsúzni a régi iskolámtól a régi "játszópajtásaimtól". Még nem sirattam meg a múltat, és még nem készültem fel a jövőre. Lebegek, valósággal szállok, de, hogy hol, és, hogy hová tartok....nem tudom.

Tetszik vagy mi?

Azon gondolkodtam, hogy miért akarunk annyira megfelelni annak, akinek tetszünk?
Semmiben nem különbözik a többi embertől, csupán tetszik nekünk. Elméletileg ha szeret valaki, úgy kell szeretnie és elfogadni, ahogy vagy. Akkor meg miért kéne jobban kinéznem, miért kéne lefogynom, vagy miért kéne kicsit kikockásítani a hasam. Csak azért, hogy jobban tetszek? Én ez nem értem. Eddig jól érzetem magam a bőrömben, minden jó volt. Nem volt semmi bajom. De most, hogy tetszik valaki, egyből depressziós hangulat fogott el, egyből új külsőt akarok, le akarok fogyni stb stb stb. De előtte meg tök jól megvoltam magammal békélve.
Egyébként is hogyan fogyjon le egy olyan ember, aki minden érzelmét a kajában vezeti le, főleg a stresszt. Na most ha nem eszek azért leszek stresszes, és amiért stresszes vagyok, azért eszek. Jó mi? De mibe vezessen le a stresszt? Cigi? Alkohol? Vagy legyek egyszerűen idegbeteg? :D Nem kösz, egyik se jön be. Sportolni kéne. De egyedül? Egy idő után unalmas, és nem mindig van lehetőség futni vagy biciklizni egyet. Szar ez az egész. Talán jobb lenne magányosan megdögölni, úgy, hogy senkinek sem tetszek és nekem se tetszik senki.

csak úgy

Elveszett

Rám boldogság már nem talál.
Engem kitagadott az őszinte mosoly.
Szemem nem sír,
De a lelkem zokog.

Elveszett vagyok,
Elszakadtam nyájamtól, s nem lelem az utam.
Belekeseredtem,
Tehetetlen fiatalságomba.

Lelencnek érzem magam,
Pedig van nekem édes szüleim.
Nem igazi család az,
Ahol úgy élnek, mint a lakótársak.

Csak tollam van és papírom,
Ez minden kincsem.
Csak fájó emléket hagyott rám,
Az idő, ideje.

Eljátszok még egy dallamot tollammal,
Még utoljára hallom a muzsikát…
S beletörődök a lehetetlenbe,
A hangzatok hamisak.

?

Rég nem írtam sajnos. Ismét beborít a mérhetetlen stressz. Sorba történnek velem a jó dolgok, de nem tudok ráhangolódni egyszerűen. Nem is tudom mi tenne boldoggá, vagy mi vidítana fel. Tényleg nem tudom. Hirtelen nem jut semmi az eszembe. Talán ha mindig szivárvány lenne az égen és a saját álomvilágomba élhetnék az felvidítana. Vagy ha kapnák egy esélyt a jövőbetekintésre, akkor szeretnék biztosra menni, hogy nem leszek olyan mint a szüleim. Nem is tudom mit beszélek. Csak írok össze-vissza. A gondolataim valahol egész máshol járnak. Messze egy távoli földön, a világvége és a semmi közepe között félúton valahol azt hiszem.

Legjobb Barátnőmnek!

Rendszer üzenet: Szeretlek Bukókaaaaaaaaaaaaaa!!!!!!! (L) Köszi a mai napot!!!!! Cuppp