Miért nem most?

Élünk. Van aki napról napra, van, aki csak egy apró kijelzővel a kezében, álomvilágban. Élünk reggel és bizony élünk este is. Este csak igazán, amikor alszunk. Mikor már letettük vállunkról az aznapi terhet, mikor már nem akarunk szépek lenni, nem akarunk megfelelni senkinek. Aztán elragad a képzelet, amit álomnak hívunk. S egy rövidke történet erejéig lehetünk hősök vagy bűnösök, lehetünk valakik. Valaki igazán fontos...önmagunknak. Sokszor van, hogy még álmunkban is hibázunk és riadtan, bűntudattól verejtékezve ébredünk. S igaz, még aznap nem is tettünk semmit, épp csak kinyitottuk szemünket, máris büntetjük magunkat. Ez a rossz érzés, még a ráeszmélés után sem tűnik el, mikor rájövünk, hogy az egész csak álom volt. Kezdetét veszi egy új nap, újabb rossz érzéssel. A napok csak telnek, és mi élünk. 
Mi lenne ha minden más lenne? Úgy értem igazán más. Ha tennék, azért, hogy ne legyen rossz érzés. Ha rájönnék, hogy mekkora bolond vagyok, hogy bántom, hogy büntetem magam mások hibáiért. Hogy makacs vagyok és akaratos amiért kicsit mindenki életét szeretném élni, kicsit mindenki szeretnék lenni. Jó gyerek, jó diák, elismert, megbecsült munkatárs. Gyerek, testvér, társ, szülő. Én akarok lenni az aki elbújik, és az is én akarok lenni, aki keres. Szél, hegy, és víz is egyszerre. Szilárd, mozgékony, durva és lágy. Minden szeretnék lenni, azon kívül, ami most vagyok. 
Folyton csak teremtenék, miközben magamat egyre mélyebbre ásom. Nem megyek már semmire az őszinteséggel. Hiába mondom ki, hogy félek, hiába áltatom magam bármivel is... Nincs megfelelő magyarázatom vagy indokom, miért nem vagyok, az aki. Miért nem szeretem azt, aki vagyok. Nem tudok egyetlen jó kifogást sem, miért nem valósítom meg az álmaim. Tedd vagy ne tedd! Tikk-takk! 
Itt az idő! Élünk...