Őrület, szerelem, önnyugtatás

Amit most érzek az kétségbe nem vonható és egyedülálló. Csak a tapasztalat int elővigyázatra. Egyszer már elhittem, hogy létezik az igazi. De az első komolyabb zökkenőnél szedte a sátorfáját. El tudtam vele képzelni az egész életem. Az élet közbeszólt és hit nélkül késsel a szívemben kellett tovább léteznem valahogy... Akkoriban ez lehetetlennek tűnt. Felemésztett az önmarcangolás. Pár évvel később, azaz most, belátom, milyen szánalmasan gyerek voltam akkoriban. Megbocsájtom magamnak, hisz most sem várnék többet egy 15-16-17 éves lánytól. Örülök ennek a tapasztalatnak. 

Kevéske azaz árnyék, amit ez vet jelenemre. Hinni vagy nem hinni? Bízni vagy vigyázni? 

Nem kellene ilyesmikkel foglalkoznom. Csak élvezni az életet, azt, ami most van.. Biztonságérzet nélkül? Nincs rá biztosíték, hogy nem fog bántani, csak a szava. De hisz sosem bántana szándékosan, ami meg nem szándékos meg lehet beszélni. És ha nem ő bánt, hanem az élet? Milyen butaság olyasmi miatt aggódni, ami meg sem történt! 

Szeretem a párom. Ebben a pillanatban szeretem. A következő pillanat mindig kétséges lesz, nem csak nekem, az ő számára is. Várom a következő pillanatot, hogy mosolyt csaljak arcára, hogy megcsókoljam, megöleljem, vigyázzak rá. Azt hiszem ez a taktika még javamra válhat. Mindig csak a következő pillanatot kell kivárnom. Abban a pillanatban kell megragadnom minden lehetőséget. Ez lesz a biztosítékom.