Always alone, always sad

Always alone, always sad... így kezdődött az az angol versike, amit 12 évesen fogalmaztam meg, akkori érzéseim alapján. S most mintha csak visszatérnék a múltba, érzéseim visszaragadnak és megtáncoltatnak a múlt macskakövein. Azokon a köveken, ahol sosem jártam, csak bukdácsoltam. Ahol valaki mindig mindig fellökött szándékosan, és gyakorta megesett, hogy a rücskös durva beton, vérző sebekkel díszített fel. Csak most már könnyebb felállnom. A leglehetetlenebb helyzetekben is képes vagyok megtalálni az optimizmusom. Minden érzés visszatért. A legjobb barátom halála, ex barátok és a bukás. Hogy a legnagyobb akadályok előtt hagytak magamra, mikor a legjobban szükségem lett volna egy támogató kézre. De ehelyett ezek a kezek csak a szikláról segítettek lelökni. Most ugyanígy vagyok, néhány hamis biztatással körítésbe. De igazából senkit sem érdekel. 
Magamra maradtam. És félek, gyenge vagyok újra küzdeni. S ahogy eddig is, elbukom. Nem tudom a felnőttek, hogy csinálják. Hogy van erejük, egyedül szembenézni mindennel és folyton teljesíteni. 
Nem tudom egyedül végigcsinálni. Minden erőm odaadtam másoknak, a magam életéhez már nem maradt. Most fog eldőlni minden, utolsó napok jönnek a végjátékban. Azzal biztatom magam, hogy nincs olyan, hogy rossz befejezés, csak rossz nézőpont. Always alone...