60km után már nem olyan vicces!

Van bennem valami. De még saját magam elől is rejtegetem, oly hatalmas és rettenetes.
Általában minden feladok, ha úgy érzem veszélyben a büszkeségem, vagy bármiféle lelki sérelem érhet, ha nem érzem magam biztonságba. Pont ezért szeretek annyira biciklizni. Mert egyszerűen olyan nincs, hogy visszafordulsz. Megállhatsz, de amíg vissza nem ülsz a kibaszott biciklire nem haladsz sehova. És akkor mi lesz? Ott ragadsz az isten háta mögött a kietlen földúton, vagy az elhagyatott aszfalton? Nem jön senki, nincs segítség csak magadra számíthatsz.
Talán az élet is ilyen. Mert igazából senki sem segíthet, csak te magadon, mert muszáj tovább hajtanod. De azért egy itt egy kis jó tanács (mert én tudom): HA NEM AKAROD, HOGY FÁJJON A POPÓD, NE TEKERJ 60KM-T!!!!!!!