
Apám meglett ember, kinek apja maga is, olyan volt egykor,
mint a füst. Jót nem adott, néha fojtott, és sötétségbe tartotta a szeretetre
éhes lelket. S, hogy apám nem kapta meg azt mire vágyott, nekem sem tudta
megadni. Emlékszem minden egyes szavára. Hányszor ordította, hogy kövér disznó
vagyok, meg semmirekellő. Ezt a szó „semmirekellő”, már tíz évesen azzal
azonosítottam, hogy kárnak élek. Anyám azt, hitte hülyéskedek, mikor vöröslő
csíkokat látott a csuklómon. Csináltam. Kezdetben, nem értettem, csak lestem a
nagyoktól. Aztán már élveztem. S volt, mikor komolyan gondoltam.
Így teltek az évek a fejem felett. Kívülállóként, a nagyok
közt leltem meg a helyem. Emiatt csak még jobban kiközösítettek, de már nem
érdekelt. Nem tudom, pontosan hány éjszakát sírtam át azért, hogy tizennégy
éves legyek, hogy komolyabban vegyenek, s ne csak egy szaros gyereket lássanak
bennem, aki semmit sem tud az életről. Tizennégy éves koromban sem változott
semmi, se tizenhat évesen. És most? Most félek. Nem a változástól, hanem attól
az érzéstől, ami végigkísérte az életem. Hogy nem fogom megélni a felnőttkort.
2012. december 19.-én betöltöttem a tizennyolcat. A világvégét pedig mára 2012.
december 21.-ére jósolták. Nem magam miatt aggódok. Mindent megkaptam az
élettől, amit csak kaphattam. Boldog, elégedett életem volt, még ha az élet
olykor meg is gyötört.
Mindennél jobban szeretem a családom. És félek, hogy nem
tudom őket megvédeni.
Ott ültek, majdnem mindenki, a pin-pong asztalra terített
pompázatos vacsora mellett. Csicsás finom ételek és finom bor vett körül. A
szalvétán télapó és egy hóember szánkózott. Torta is volt, nagy habos, tele
gyümölccsel, amit szeretek. Engem ünnepeltek. Körbenéztem, és próbáltam
megjegyezni a pillanatot, hogy itt vannak velem és együtt örülünk. Mert úgy
megijedtem, hogy nem lesz több ilyen. Azt, hitték a meghatottságtól sírok. Kicsit
attól is…, de legfőképp az érzések miatt. Remélem, tudják, hogy szeretem őket.
Voltam harcos, harcoltam, minden ellen, amit rossznak
éreztem. Voltam gyenge, eltiport kis virág. Volt, hogy összeomlottam. S volt,
hogy egy halál után „születtem újjá”. Mikor legjobb barátom meghalt….és újra a
Halállal cimboráltam. Sokszor kerestem értelmét az életnek. Mi végre
teremtettem, mi a sorsom, miért vagyok a Földön, ebben a családban. Türelmetlen
is voltam, mindenakaró. Aztán megértettem. Hogy az életem nem az enyém, hanem
mindenkié. Mindenkiért kell élnem, nem magamért. És, hogy a miértre a válasz a
szeretet.
A szeretet a legnagyobb erő, az a fajta tiszta fény, ami
megvéd a társadalom és a kapzsiság mocskától, ami nem enged teret az Egómnak.
Tizennyolc éves vagyok. Köszönök mindent. Hálás vagyok.
Megtaláltam az utam, megnyugodtam. Már nem számít, miért bántanak…, mert ők
csak bábok. A társadalom, az egójuk, a pénz bábjai. Elveszett csodák.
Tudom, mit kell tennem. Adj erőt, hozzá Uram, hogy kíméletesen
tudjak élni, és ne engedd, hogy az Egóm hatalmába kerítsen. Mind emberek
vagyunk. Ezen a lecsupaszított szinten, mindenki egyenlő, s Én mindenkit
szeretek. Csak ezt tudom adni. S, ha majd az emberiség elméje ledobja rabláncait,
visszatérnek igazi valójukhoz, s az ember szó nem a pusztítást fogja jelenteni….
Akkor mindenki megérti, az élet az a csoda, ami csak kölcsönben a Tiéd, s, ha
Te mégis másnak adtad…Isten vagy.