Tudom, hogy Mi sosem leszünk olyan pár, akik kikiáltanák
legszívesebben a világba, hogy mindenki tudja, hogy szeretjük egymást. Nem
fogunk összeforrni, mint tűz és az acél. Nem fogunk harsogni, sem örömtáncot
lejteni. Nem lesznek vallomások, amikben eltudnék merülni, mint az eper a csoki
likőrben. Csupán onnan tudhatom, hogy szeret, hogy még nem hagyott
faképnél. Nem tudom, hogy minden egyes
porcikája, a lelkében minden egyes dallam értem sóvárog e. Nem tudom, hogy Én
vagyok e számára a legszebb, vagy csak egy töredéke is annak. Én udvarolok és
csinosítom ki szívében rejlő aprócska szobát szép szavakkal, apró csókokkal.
Főképp, ha betekintést nyerhetek ebbe a szobába, mert sokszor bizony, zárt
ajtót találok csupán.
Úgy vágyom egy kis kedvességre. Tettei olyan érzéssel
töltenek el, mint ha szívem lereszelné éles pengéken, és csak dörzsöli, nyesi,
szaggatja. Ez a tett a semlegesség. Közöny. És ez fáj neki is. Tudom, mert
mondta, hogy nagyon bántja, hogy nem tudja kifejezni érzéseit.
Én meg azon mélázom, ha igazak lennének a szavai, ha tényleg
úgy érez, ahogy már egyszer megvallotta, akkor már rég megtalálta volna a
módját, hogy kifejezze versben, dalban, egy kedves sms-ben, vagy csak nem
annyit mondd, amikor leteszi a telefont, hogy „Hali”. Vagy küldd egy idézetet,
más szavaival kápráztat el. Vagy csak megölel, és arra kér, hogy maradjak
mindig mellette, mert nélkülem megszűnne létezni…
Mi sosem leszünk ilyenek. Máshol kell kiutat találnom
vágyaim csillapítására, még, ha ebbe egészen bele is betegszem. Nekem nem
járnak efféle örömök. S így egészen olyan, mintha csak egy látomásba lennék
szerelmes, egy bálványba, melynek szüntelenül hódolok, de Ő maga sosem mosolyog
rám, nem is szól. Csendben tűri, hogy szeressék, miközben halálosan gyűlöli
önmagát. Hogy tudna bármit is adni nekem? A gaz úgy elburjánzott benne, és ami
rosszabb, meg van róla győződve, hogy ott nem nyílik virág, és ki írhatatlan a
férgekkel teli gyom. „Nem érdemellek meg!” – szajkózza egyre, mint valami imát.
Türelmes vagyok. Egészen kezdek megerősödni. Próbálok úgy
tenni, mint Ő. Elfogadom azt, ami van, és nem teszek semmit. Hagyom, hogy
egészen elporlasszon, hogy aztán saját erőmből, új erőre kapjak, és újra
ragyoghassak. Nem tudom, meddig játszhatom ezt, meddig lesz erőm az utolsó
lélegzet vételhez és az legelsőhöz újra.
Bár tudnád, hogy nélküled Senki vagyok. És ami fáj, hogy veled is annak
érzem magam. Hiába vagyok. A reménynek mindig van eredménye, még, ha időbe is
telik. Ez tartja bennem a lelket. S még sem akarom, hogy megváltozz! Valahol
tetszik ez a fajta fájdalom. Mert a fájdalom érzet azt jelenti, hogy élsz.
Józanul tart, és nem engedi, hogy rózsaszín köd elvegye az eszem. Sokan azt
mondanák ez már nem is szerelem, inkább csak közös szenvedés. A remény, a
remény mindig ott lesz…, s, ha egy percet is kapok önszántából, Én leszek a
világ legboldogabb embere. Tudom, hogy érdemes érte küzdenem. Gyengeség volna
most feladni.
