Pofon

Csak vagyunk. Vagyunk és megnyugszunk ebben a létezéstudatban. Áhítjuk a mindenséget, karjainkba zárnánk mindent. Minden az enyém! Erre a gondolatra hirtelen kacagnom kell. Nevetséges. 
Hirtelen csend. Újabb cikk az ebola gyilkos járványról, és halottak, halottak mindenhol. Messze innen. Nem itt. Pofon vág az Élet. "Szégyelld magad!" -mondja. Nem szid tovább, látja, hogy ez nekem is fáj. 
Hálás vagyok, hogy nekem nem kell végignéznem, ahogy meghal a családom. Igen, ez fáj. Belül mar valami felfoghatatlan együttérzés. S közben haragszom, és gyűlölködök..., mert a gyógyszeriparnak túl sok pénz lett volna "feleslegesen" ellenszert találni. Elég a karantén. Az Élet már újra emelné a kezét, de végül nem üt meg. Tudom miért. Mert attól, hogy én gyűlölködök, nem gyógyul meg senki, nem történnek csodák. Nem ébrednek fel az emberek. Nem változik meg a világ. Szeretni kell! Szeretni, akkor is, ha nagyon fáj! Csak így változik valami... itt.