Üvegszilánk vagyok. Része valami tenger csillogásnak, sima mindenkori szabálynak, melyben a vétek a legszebb. Üvegszilánk vagyok. Mint egy marék földre hullott csillag, úgy ragyogok a durva betonon. Emléke vagyok a hasznosnak s értéke a biztos tudatnak, hogy valaha léteztem. Üvegszilánk vagyok. Hevít a nap melege és egészen megteltem már a betonszagtól a föld javával. S csak ragyogok. Nem leszek több soha senkinek. Ilyenkor véres sebeket karcolok a szélbe. Kedvem lenne ordítani. Üvegszilánk vagyok. Mindene annak, ami lehettem és mi vagyok. S MI voltam...? Azt már én sem tudom.
