Egy híján húsz lettem. Egy mosoly híján boldog nem lettem. Mindig is gondban voltam a kor témával.
2008 augusztusában, mellesleg legelső bejegyzésemben, ezt írtam: Miért? Mert fiatalabb. És aztán jönnek az előítéletek: buta, naiv, éretlen, semmit se tud az életről, nem tudja mit beszél...stb. Pedig ő sem kevesebb semmivel, vagy több mint bármelyik embertársa. Érezheti, és gondolhatja ugyanazokat, mint egy nála nagyobb számmal rendelkező.
Arra kérlek Titeket NE ítéljétek, és NE nézzétek le az embereket a koruk miatt. Mert nem érdemlik meg. - Ezt tizenhárom évesen írtam. Mindig idősebb szerettem volna, hogy a környezetem elfogadjon, és leginkább ne bántson amiatt mert fiatalként máshogy látom a világot. Utáltam magam, amiért nem voltam olyan, mint kortársaim. Egyedül voltam. A velem egykorúak kiközösítettek furcsa viselkedésem miatt. Az idősebbekkel jól kijöttem, de igazán ők sem fogadtak be, mert ciki volt ilyen kis taknyossal lógni.
Majd ha tizennégy leszel. - Mondogattam magamnak. Az már valami, igazi mérföldkő. Akkor majd minden megváltozik.
Nem változott semmi. Ugyanúgy gyűlöltem magam tovább. És elveszett bárányként kerestem tovább a helyem. Csak még egy kicsit bírd ki!
Majd ha tizenhat leszel. - Mondogattam magamnak. Arra már tényleg nem mondhatnak semmi rosszat...
Voltak akik eljátszották, hogy a barátaim, hogy segítsek nekik, aztán hátba döftek. Mint koliba. Ugye lányok?
Valahogy nem éreztem át az áskálódás nyújtotta örömöket. Hogy valakinek az arcába mosolyogjak, miközben minden szarral bemocskolom a háta mögött. Meg nem voltam túl menő ahhoz sem, hogy megdugassam magam a lány koli lépcsőfeljárójában.
Kerestem tovább, hogy ki vagyok, miért vagyok...
Aztán, amikor betöltöttem a tizennyolcat, akkor tényleg megváltoztak a dolgok. Mintha egy hatalmas súly került volna le a vállamról. Teljesen hatalmába kerített az a fajta leszarom érzés, ami azt jelentette, hogy emiatt már soha többet nem bánthatnak. És megcsapott a szabadság szele.
Idén betöltöttem a tizenkilencet. A dolgok megváltoztak. Megint.
Tik-tak tik-tak eltelt az idő és a kártyavár
összeomlott. Most ki vagyok Én? Mit értem el? Felnőtt vagyok? Felnőttként
viselkedek? Akarom mindezt? Ezt a hülye elvárásokra épülő játékot? Most ki
vagyok? Kinek mutatom magam? Kinek kellene lennem? A teher csak nő és nő. Még saját magamnak se
tudok bizonyítani, nemhogy másoknak! Idén betöltöm a húszat. Semmi sem
sikerült, amit elterveztem. Úgy érzem valaki másnak kell lennem, jobbnak. De
akkora nyomás alatt nem tudok koncentrálni! Nem tudok olyan lenni, amilyen Én
akarok! Ha húsz éves koromig nem válik belőlem olyan ember, amilyen én
szeretnék lenni, akkor sem dől össze a világ. Nem változik semmi. Én tovább gyűlölöm
magam, az élet meg megy tovább. Ha csak…
