Vihar utáni csend

Az a vihar, mi úgy tombolt bennem, mint annak idején a Katrina hurrikán mostanra elcsendesült. Fehér köd szál fel, mely elfedi a pusztítás nyomait. Véres törmeléktengerből egy kis virág nyílik és biztatásképp rám mosolyog. Hiába a ködfüggöny az emlékek nem engednek. Letépem a kis virágot...Szeret. Nem szeret. - tépkedem le egyenként a szirmait. Hazudnék, ha azt állítanám nem érdekel, mi lesz az utolsó szirom. Kissé fura érzés fogott el, mintha tudnám, érezném legbelül, hogy a hazugság is igaz, s mi igaz, az is hazugság. Ilyenek a napjaim mostanában. Szeretet és Gyűlölet kéz a kézben.
Sokszor megkérdezem magamtól, hogy ki lennék ezek nélkül a gondolatok nélkül? Mi lenne, ha nem így érezném? Szándékosan keresem a Fájdalmat? Mit akarok? Mit szeretnék az Életben? A kérdések egyre csak sokasodnak, szaporodnak, mint az üvegszilánkok minden egyes koppanás után. 
Meg kell felelnem mindenkinek? Azt is mondhatnám, hogyha nem tetszik, mi lényegem, akkor törölj ki az Életedből... Másokért élni. Csak ez szeretném. Nem mások Életét élni, hanem másokért. "Mi más? Ki más? Más vagy Te is. Más, mint Én!" Nem leszek soha több senkinél, ahogy kevesebb sem. Ezért ne is várjátok soha, hogy elhiggyem, vesztes vagyok. Mert abban pillanatban, hogy valamit elhiszek, amit mások mondanak, azzá válok.
A lelkemben lévő kisgyerekek ugrálnak a törmelékeken. Kacarásznak. De buta vagy, hogy olyasmitől félsz, ami nem létezik!