S most, hogy itt hagytad az illatod, mondd, mihez kezdjek?
Lógva hagytad bennem az adrenalint. S boldogságom remény pillangóját kemotoxal
fújtad le. Eddig és ne tovább azzal, hogy szeretetet osztogatok gyomorrúgásokért
cserébe! Oly nehéz nem gyűlölnöm magam... Megállítani a gondolatok orkánját,
amelyek azt mondják: Biztos kövér és undorító vagyok. A másik lányhoz képest
senki vagyok.
Felnőtt nő vagyok. El tudom fogadni, hogy a barát zónában
ragadtam. Ugyan olyan szeretettel gondolok rá, mint azelőtt. Azt nem tudom
elfogadni, hogy nem értékelem magam. Hogy szeretet adok, aztán meg bocsánatot
kérek érte. Megalázkodok. Féreg vagyok, aki azt hiszi önostorozását látva
dobnak neki majd egy kis figyelem morzsát! Én sosem leszek önző kőszívű! Ellent
mondana a létezésem alap tézisével. Azért vagyok itt, hogy boldogságot vigyek a
megkeseredettek szívébe, és reményt adjak, örök érvényű ragyogását a
mindenségnek.
