Eddig kételkedtem magamban. Kételkedtem abban, hogy társas lény vagyok. De ezek szerint az vagyok...:P A stressz még mindig beborít, a kis drágám nem engedi, hogy a cigis dobozhoz nyúljak.
A hangulatom változó. Estére mindig feladom a harcot, de nappalra új erőre kapok. Ha megkérdeznék, hogy miért szeretnék meghalni, nem tudnám megmondani a választ. És ha megkérdeznék, miért szeretem az életet..., talán azért mert én élem. Nem hibáztatok senkit sem a saját hibáimért vagy a szenvedéseim miatt. Se a sorsot se mást. Én csináltam ez magamnak. Kár, hogy nehéz vele szembenézni. Szeretném megérteni saját magam, de még erre se vagyok képes.
Engem már nem érdekel a fiatalságom, vagy bármilyen akadály. Csak esélyt szeretnék kapni, arra, hogy segíthessek. Segíthessek más embereken, jobbá tegyem a pesszimista meglátásokat. Nem kell nekem BMW meg 8 trillió Ft. Csupán egy őszinte mosoly, egy aprócska szó: köszönöm.
Harcos vagyok igen. Ha eleget küzdöttem másokért, az ad nekem erőt, hogy küzdjek saját magamért. Nincs nekem páncélom. Fegyverem is csak a gondolkozásom/életelveim. Mindegy, hogy a túl oldalon mennyien harcolnak ellenem. Nem a karomban van az erőm. (Ha egyáltalán beszélhetek ilyenről.) A csaták végén nem várok rangot, vagy kitüntetést, se pompát, se hírnevet. Csak a hitemet szeretném visszakapni, hogy nem vagyok haszontalan, és ha más boldog, vagy legalább egy kicsit is jókedvű, még én is lehetek az.
