Még mindig nem tudom nem meghallani.

Ha még mindig nem veszem fel, amit a tudatlan heteroszexuálisok mondanak....
A halálunkat kívánják, miközben ők boldogan házasodnak, és családot alapítanak.
Ha nem hallom meg, ki fogja meghallani? És ha lesz gyereken, ő vajon meghallja e? És én vajon végig tudom e nézni, ahogy bántják a gyermekemet olyasmiért amiről nem tehet. Hogy a szülei leszbikusok. És eltudom e viselni majd a tudatot, hogy nagy szenvedések között nőjön fel?
Nem azért rí a szám mert nekem fáj, amit mások mondanak, és tesznek velünk. Nem azért rí a szám, mert nem tudok kussolva nyugiba ülni, és várni a csodát. Gyerek vagyok. Egyszer mindenki volt az, és még az új generációban is lesznek. Nem csak magamért harcolok, hanem egy nagy közösségért, és a jövőnkért. És a további generációk jövőjéért.
Nem tehetek mást, néhány plakáton, szórólapon, és ifjúsági lapokban megjelenő cikken kívül. De legalább teszek valamit. És nem várom a csodát.
Nem mártírkodom, vagy tartom magam többnek, bármely más embernél. De ha szidják a közösségem, engem is. És ezt pedig nem tűröm el senkinek. Lehet az a homofób 14 éves vagy 45 éves. Akkor is felfogok szólalni a homofób kijelentések ellen.