Az élet értelmét keresve, sok mindent láttam már. Vannak, akiknek könnyű, mert sok pénzük vannak, és vannak, akiknek ugyanezért nehéz. Vannak, akik mindennapért megküzdenek, és vannak, akik felett hasztalanul eltelik az idő. Vannak, akik egyszerűen feladták, és vannak, akik örök harcosok. Itt vagyok Én. Fiatal kedvesnek titulált lány, aki nem tudja feldolgozni a világ fájdalmát. Tizenhat évesen miért lenne gyötrelem az életem? Miért kéne pont nekem a világ fájdalmát cipelnem? Arra gondoltam, hogy ha Én nem, akkor ki? Ha én hallom a sikolyokat más miért nem? Ha én látom a szenvedést, más miért nem?
Nem vagyunk egyformák. Ez tény és való. De szíve mindenkinek van. Vagy legalább egy arra hasonlító szerv. És a lélek? Tévhit lenne csupán? Érzések? Mindez illúzió?
Az emberek azt hiszik mindenkinél feljebbvalók, ők a tápláléklánc csúcsán álló értelmiségek. Ebből eredően végtelenül önzők és csak maguknak élnek. Pedig az élet mindenkinek alapvetően jár. Minden lény, legyen növény állat vagy ember megérdemli az esélyt az életre.
Azért élek, hogy másoknak segítsek. Mi más dolgom lenne itt a Földön? Azokban az utolsó órákban a karrierem, a vagyonom nem fog érdekelni senkit. Viszont ha minden körülmények között törekszem a jóra, hálát adok azért, hogy élek, és tiszteletben tartom a földet amelyen élek, így majd értelmet nyer minden. Mert ha jól cselekszem, megemlékezik rólam a világ, hálámért az élet hosszú évekkel felel, a föld megvéd és otthont ad nekem, és táplál tiszteletemért.
Ha csak saját jólétem érdekelne, és eltaposnék mindenkit, aki az utamba állna, állatokat fosztanék meg a joguktól, hogy élhessenek, csupán nyelvem kielégítése miatt, az élet minduntig büntetne. És a bizonyosság, hogy éltem is valaha, csak a sírkövembe vésett név lenne.
Hiszem, hogy akár a mesékben, a jók megkapják végső jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket. Jelenjen is az meg bármilyen formában.
A föld mely táplál és otthont ad, vérbe áztatott szemétben fuldoklik. Több millió ember éhezik, padig az a gabona, amit az állatoknak adnak takarmányként, amiket aztán embertelen körülmények között lemészárolnak, több mint kétmilliárd embert tudna etetni. Miért nem érdekli mindez az embereket? Mostanában egyre többet olvasok. Nem találtam megfelelő választ a kérdésemre.
Az ÉLETET ajándékba kaptuk, de mint a gyermek karácsonykor olcsó ajándékként löktük el magunktól. Íme, már kitagadott a kenyér illatú meleg otthon, koldusként vánszorgunk a porban, de még mindig csak az elvesztett aranytömb után. Ezzel az emberiség ideje lejárt. Önzőségre önzőség lesz a válasz. Pont ezért megérdemeljük a természeti katasztrófákat, az árvizeket, a földrengést és mindent, ami még jöhet. Mert nem tiszteltük az Életet.
Tizenhat év hosszú idő. Talán más nálam sokkal idősebbnek egy lélegzetvételnyi időnek számít. De Én mindennapot úgy élek meg, hogy tudom, mi folyik a világban, hogy hány ember lelkét zabálta fel a média parazitája, hogy olcsó kurvákként hányan dobták magukat oda a pénznek. Mindennap átérzem azt a fájdalmat, amit a gondolat okoz, hogy Én sem számítok, sem az újonnan született babák. Engem elpusztított a fájdalom, hogy mindenki a halált akarja, most, és a jövőben is. Nem kértem semmit, csupán esélyt az ÉLETRE! Esélyt a gyermekeimnek, az unokáimnak! Mert ez MINDEN ÉLŐLÉNY ALAPVETŐ JOGA, AZ ÉLET!
