Ez egy régi mese, de nekem még mindig gyönyörűm.

A szív olyan dolog, amit nem elég megszerezni. Folyton küzdeni kell érte! A kapcsolatok elején minden olyan varázslatosan jó. Miért? Mert, akkor még mindkét fél tesz azért, hogy a másik jól érezze magát. Fontos nekik, hogy minden kimondott kedvesség vagy gesztus célt érjen és ne falhoz vágott tányér legyen. Figyelnek egymásra és egyből észreveszik, ha valami baj van. Onnantól kezdve bármit megtesz a másik fél, hogy jobb kedve legyen szerelmének. S nem rátesz egy lapáttal, hogy vádaskodásba kezd, hogy csak saját problémájával törődik, és nevetséges rivalizálásba, hogy túlnője saját gondjával párja problémáját.
Amit pár év eltelte után könnyen elfelejt az ember, hogy nem elég egyszer meghódítani kedvesünket. Tudnunk kell adni valamit, ahhoz, hogy kapassunk. Mind negatív, mind pozitív értelemben.
Lehet ez is ilyen gyermeki dolog, de én még mindig erősen hiszek abban, hogy bármit meglehet beszélni. Viszont utána cselekedni is kell ám! Nem a másikra mutogatva, "Ő se..."- bla bla
Mindkét félnek önmagában kell keresni a hibát. S minél hamarabb változtatni azon, nem csak kapcsolata túlélése kedvéért, önmagáért. Ami a legeslegfontosabb, hogy egyéniségünket azaz önmagunkat soha ne áldozzuk fel egy kapcsolatért sem! Ha szeretnek, szeressenek, azért aki vagyok, nem egy beidomított/ benevelt lábtörlő én miatt, aki minden nap álarcot kényszerül húzni, ha párja szemébe néz.
Sokszor a szavak nem elegendőek. Nem gyógyítanak oly hatékonyan lelki sebeket, mint a tettek. Viszont annál nagyobb sebeket tudnak okozni, ha elhisszük őket egy stresszes nap után párunknak.
Nem lenne olyan bonyolult, leülni és rákérdezni, mi miért volt..., mégis egyszerűbb hinni a látszatnak, amelyek leigazolják téveszméinket, mik szétmarnak legbelül és egyre távolabb sodornak szerelmünktől.
Egy jól működő kapcsolat sokszor kemény melónak tűnik, de, hol szeretet és őszinteség van, ott a lehetetlen is csak egy szó.