Ilyen lenne? Ha nem vesszük figyelembe a romantikus regényeket és vígjátékokat, a valóságban is túlélne a szerelem egy viharos kapcsolatot?
Szerintem a szerelem olyan megfoghatatlan, mindent befolyásoló érzelem, amelyet nem lehet irányítani. Ezzel szemben egy kapcsolat két ember érzelmi munkája. Folyton küzdeni kell, kompromisszumok sorozata. Szeretet, ha lemondok a saját igényeimről a másik javára. De, ha ezt a másik fél nem viszonozza, az kihasználás. Az "én szeretlek jobban" játékos versengés vége, az egyik fél megsemmisülése. Nem lehet ugyan úgy, abban a formában és mértékben szeretni, mint a másik. Nem lehet. Viszont lennie kell egy közös pontnak, ahol két lélek összeforr. Egy alap, amire épülhet, amiben kiteljesedhet mindkettőjük személyisége és tovább építhetik egymást. A hangsúly az építésen van! Ne menjünk bele olyan kapcsolatba, amellyel kapcsolatban már találkozás előtt rossz előérzeteink vannak. Ha már a legelején kielemeztük a másikat, hogy "Hááát igazából ez se tetszik benne, meg az se, olyan fura. Nem tudom, hogy döntsek..." A magány nesztelenül befolyásol mindannyiunkat. És, ha a kiszemelt partner nem épp tökéletes, felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amikkel tán soha nem rendelkezett. " Á nem baj, biztos jó az ágyban. Meg olyan édes volt, ahogy a kutyájáról írt, biztos nagyon gondoskodó..." Meggyőzzük magunkat, hogy működni fog, pedig legbelül érezzük, hogy időpocsékolás. Tudatosan választjuk a pofára esést és hazudunk önmagunknak, amikor meglepődöttséget mutatunk, és felháborodunk. "Mekkora seggfej! " "Mekkora ribanc!"
Pedig a másik fél igazán nem tehet róla, hogy Te álomvilágba ringattad magad, ahelyett, hogy mertél volna őszintén nemet mondani.
Egy kapcsolatért dolgozni kell. Nem elég csak a szerelem! Mindenkinél eljön az a pont, amikor hiába szereti a másikat, be kell ismernie, hogy ez nem elég, ahhoz, hogy együtt maradjanak. Nem hiába keresünk legtöbben olyan társat, aki őszinte, megbízható, hűséges. Az elején még mindenki szépnek mutatja magát. Mintha csak mondaná : "Nézd, milyen szép a lelkem, alig vannak hibáim, szeress belém!" Ezért olyan jó az elején. Olyan boldog vagyok, hogy végre van olyan ember, akivel tudok egy jót beszélgetni. Persze, hogy nem mondom el neki, mik zavarnak, mi az ami tetszik. Gyűlnek a problémák, és a sok elfojtott frusztráció odáig vezet, hogy rátámadok a másikra, kést döfök a hátába és büntetem. Nem veszem fel a telefont stb stb. Ez a klasszikus forgatókönyv. A csajok otthon sírnak egyedül, hogy mekkora seggfej a párjuk, mert leszarja őket. A pasik meg menekülnek a hiszti elől, amit nem is értenek, a kocsmába a haverokhoz, kicsit lazítani. Szerepeket erőltetünk magunkra és a másik félre is. Nem merünk azok lenni, akik igazán vagyunk, mert félünk, hogy a kiszemelt partnernek ez nem fog tetszeni... Akkor miért is vágyunk őszinte, kiegyensúlyozott, szenvedélyes kapcsolatra? Nem elég a szerelem. Ha jó kapcsolatban szeretnék maradni, azért tennem kell. Mindkét félnek tennie kell. Csak így működhet.
