Mindennap ítélkezünk. A nap minden
pillanatában van véleményünk a másikról. Egy fontos dologról feledkezünk meg,
arról a picike, ámde semmibe nem vehető tényről, hogy mind emberek vagyunk. A
külső sosem volt egyenlő egy cselekedettel, ahogy a tett sem határozza meg, kik
is vagyunk valójában. Változunk, hibázunk, tanulunk belőle, változunk. Ma csak
egy mosoly, de holnap már kettő, lehet három is jut vacsorára vagy csak
reggelire.
Ki vagy te ott a sminkfelhő mögött?
Mondj el egy történetet az életedből, csak nekem, csak most, ezen a padon ülve!
És te ott drága ruhákba bújva, mondd, hogy vagy mostanában, kérdezték már? Öltönyös úriember cipeli az űrt a testében,
mert eladta a lelkét. Miért tette? Pénzéhes habzsoló rabszolga lenne csupán?
Vagy megtört özvegy édesapa, ki gyermekeit óvná a nagyvilág bajaitól?
Ide köpsz, oda köpsz. Vigyázz, nehogy
egyszer te lépj bele! Ragadós az iszonyat. Nem mosható le, nem törölhető el.
Más szemszögből nézve elmozdítható a múlt, csodálatos fényes jövő teremthető.
Ebben hiszek.
