Nem élek. A testem monoton mozdulatsorozatokat imétel egyfolytában. Felkelés, fogmosás, suli, tanszoba, alvás. Evés csak ritkán, amikor a szressz enyhül. Van egy olyan sejtésem, hogy teljesen ellenkezőjét kéne csinálnom, mint ahogy gondolok. Lerészegedni, és dugni egy jót. Talán...
Úgy érzem nincsenek barátaim, csupán kollégiumi lakótársaim, akik néha szánalomból leűlnek velem beszélgetni.
Csak egy emberre számíthatok. Írországi testvéremre, Cicára.
Mindennap több ember is megkérdezi: "Mi a baj Smeth?" A válasz már egészen belém ivódott, és már a lélegzetem is csak ezt mondja: "Semmi."
Jól kezdődik az év.
