Varázsember

Megsajnált az Isten, gondoltam, mikor betoppant az életemben egy Varázsember. Azért hívom így, mert a nem ismerem, ő sem engem. Mégis akkor és azt mondta, amire épp szükségem volt. Konkrét volt, de ha bornak határoznám meg (Így Tokajról hazaérve.) akkor félszáraznak tippelném. Édes, de a tapasztalati elkeserítik. Ismeretlenül ígért nekem szeretet. Én meg csak ámultam, csak bámultam rajta, hogy létezik ilyen ember. A saját ínyem szerint kevert jóság és keserűség, szeretet és harag, béke és lázadás. Az mondta, hogy olyan vagyok, mint Ő. Még második beszélgetésre is túl sok volt a közös vonás. 
Mintha csak megtáncoltatta volna a lelkem egy forgószél, jött s már ment is tovább. Még mindig szeretem az Én kis csodámat, hiába gyötörtük fél éven át egymást, az összetört szív nem enged. És még mindig olyan érzés fog el, ha rá gondolok, hogy ez egy boldog gyötrődés. 
Még gyászolok. Nem rendezhetek bált. Köszönök mindent!