Buta kislány

Rájöttem hol van a probléma. Nehéz volt, de leesett és jó nagyot is koppant. Annyira buta voltam, hogy folyton mindenért Őt hibáztattam és sajnos, sokat is büntettem érte. Olyasmiért amiről nem tehet. S most már belátom tényleg nem tehet. Végiggondoltam sivár kis életem, benyitottam lelkem összes kis szobájába. Úgy éreztem, hogy Én sosem ismertem lehetetlen, mertem kockáztatni és.... Ez így is volt, de nem bátorságból! Csupán gyávaságból! Ahhoz, hogy eltudjak menekülni és elbújni a kis sarkomba, ahol nem bánthat senki, előbb kockáztatnom kellett. És bármit megtettem, annak az elhatározásnak az érdekében, hogy "soha többé nem bánthat senki". 
Ritkán találkozunk..., de ha együtt vagyunk megszépül a világ, és "valami ragyog bennem". Ezért vagyok veled. De ha a rohanó idő elválaszt minket, belül keserűvé válok, újra repedezni kezd a föld a talpam alatt, újra elveszek és ezért dühös leszek magamra és rád is. Ebben a sötétségben is csak Téged akarlak! És szétmarcangol a tudat, nem lehet. Nem lehet.... NEM LEHET! 
Ilyenkor minden rosszul esik..., minden szó, amit kicsit más hangsúllyal mondasz, minden mozdulatod, ami nem szándékos, még az is ha felhívsz, vagy a neten mellettem vagy, de nem mondasz semmit. 
Egymásra várunk. Ha Te nem akkor Én sem, és ez fordítva is. Aztán végül valamelyikünk megtörik..., feladja, s engedelmeskedik az érzéseknek, de hisz szeretlek! És nem érdekel, hogy "elfelejtettél"! 
Minden együtt töltött perc, főleg amik csak kettesben történtek...leírhatatlanok. Csodálatosak. És ezek hiányoznak a legjobban! 
Tudom, hogy elfogsz menni, a busz nemsokára indul és máris könnyek szöknek a szemembe. Beteges lenne ez az érzelmi függés? 

"Ha belegondolok úgy igazán, nem kell, hogy hozzám szólj. Csak érezzem a tested melegét, illatodat a bőrömön. Elhallgatnám a szuszogásod egész éjjel és nappal is csak lesnélek figyelmesen. Eljátszanék egy két hajtincseddel, vagy felfedezném lélekvázad ezernyi titkát. Ha itt lennél minden más lenne. Megnyugodnék. Nem könnyeznék. Dallamos ütemeket játszana szívem neked. Egy világ kelne életre bennem, melyben Te vagy a főszereplő. Egy olyan világ ahol, nincs szenvedés és szomorúság. Hol örökre boldogok lehetünk. Hol mindig csak Téged várlak. S tudom, ha majd itt leszel, nem fogom annyira megbecsülni a pillanatot, mert Én is csak ember vagyok. Csak akkor szeretlek igazán, mikor nem szeretlek, csak akkor hiányzol igazán mikor velem vagy, és ha nem vagy itt úgy még inkább csak elveszek. Elveszek saját magamban egészen messze a valóságtól, de még ebben a kételyben is csak rád várok, csak téged akarlak. Mindenem a Tiéd, ha neked az kell! De mindennek ára van. S mi a legdrágább e földön az nem más, mint a szeretet. "

"Nem akarlak ennyire szeretni! Sokkal, de sokkal mélyebben élem meg ezt az egészet. Nem azért mert lány vagyok, meg érzékenyebb! Fél voltam, de veled egésszé váltam. És mikor magamra hagysz, újra kitépődsz belőlem. Újra és újra, és csak egy hatalmas vérző seb leszek egész testemben és lelkemben. És ez olyan fizikai fájdalommal tölt el, hogy könnyezek. És ez az, amit sosem fogsz megérteni, még Te magad át nem érzed. Bolondnak érzem magam, hogy bőgök mint egy dedós, ha elmész, hiába tudom, hogy másnap látlak. De nem sírnék, ha tényleg nem éreznék ekkora fájdalmat."

Ha tudom, mikor találkozunk legközelebb megnyugszok. De nem lehet tudni, mit hoz a jövő, folyton bizonytalanságban élünk. Az a baj, hogy nagyon keveset vagyunk együtt. És miután együtt voltunk, minden szép volt és tökéletes, megteltem szeretettel..., nem tudom elviselni ezt a SEMMIT, hogy nem tudunk mást mint veszekedni és bántani egymást! 

Legyünk többet együtt! De hogyan? Elballagtam. Már iskolai szünetek se jutnak. 

Nem bírom ki nélküled, nem érted?! És akkor azt mondtad, hogy így kiírtok belőled minden érzést. Talán már nem is szeretsz. 

Meghalok...meghalok.

Van ez így

A Boldogság épphogy csak odaköszönt az utca túloldaláról. Fejével még biccentett is felém, mosolygott. Aztán továbbment.

Érettségi és szerelem

Tudom, hogy nehéz lenne most bármit mondani, azon kívül, hiszel bennem és a sikeremben, meg hogy szurkolsz. Sokféle érzelem dúl bennem. Félelem, beletörődöttség, boldogság, keserűség. Lehettem volna jobb is, több is. Csinálhattam volna sokkal jobban. Sosem voltam ura az időnek. Csak ölelj magadhoz szorosan, adj egy puszit a buksimra…és mikor kijövök, azon az ajtón Téged lássalak meg először, titokzatos mosollyal az arcodon, mintha Te már tudnád az eredményt. Bár tudnád mennyire nehéz lemondani rólad, főleg ezekben az időkben, ezekben a pillanatokban, mikor a legjobban lenne szükségem rád.  Persze tudom, hogy gondolatban mindig velem vagy, vagy így vagy úgy… Akkor miért is vagyok ennyire telhetetlen és önző? Jobban szeretlek, mint azt hinnéd, és félemberként nehéz bármit is tenni. Nem gondolok nagy jövőkre, mégis olykor magával ragad az érzés, bárcsak velem maradnál örökre.

Félelem az élettől

Eljött a pillanat, amit úgy hiszem a fiatalok többsége nem vár. Az érettségi vizsga. És miután annyit küzdöttünk vagy rettegtünk, mégis valahogy itt vagyunk ahol lennünk kell. S most először érzem, a létezés megvalósulását, hogy még álomvilágomban is utolért az élet. S egy olyan csatatéren ébreszt fel, amit nem ismerek. Pedig volt időm. De valahogy mindig fontosabbnak tűntek a világmegváltó gondolatok, a család és a szerelem. Az, hogy emberek halnak éhen mindennap és több millió érző élőlényt mészárolnak le, hogy aztán tetemüket csábító csomagolásban a polcra tegyék vagy épp kidobják őket a kukába egy vizsgálat hiányában. Mind e mellett értelmetlennek tűnik, hogy számokkal és régmúlt idők hőseivel foglalkozzak. Az élet mégis saját valóságomban kíván meggyötörni. Nem lesz nehéz dolga. És ahogy ismerem magam, úgy is visszamenekülök az általam látott világba, ahol mások az értékrendek és a pénznek nincs hatalma, ahol nem uralkodik a kényszer.
Úgy érzem magam, mint a gyermek, kit legédesebb álmából rángatnak fel. Vége mindennek. Mostantól nem sodródhatok csak az árral. Kereszteződésben állok és most kell döntenem merre indulok tovább, kit választok úti társamul, kitől veszek búcsút örökre. Én tudom, hogy az élet nagyon szép, és senki sem akarja, hogy szenvedjek. Minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell! Mert hiszem, hogy minden okkal van. 
Harcos vagyok hát küzdöm. Küzdök a szerelmemért is. Ha az kell elbukom, de soha fel nem adom. Mert lesznek még rossz napok, lekésett és megbukott vizsgák, temetések, és sok sírás... De, hogy ki vagyok és ki leszek csak rajtam áll.

Always alone, always sad

Always alone, always sad... így kezdődött az az angol versike, amit 12 évesen fogalmaztam meg, akkori érzéseim alapján. S most mintha csak visszatérnék a múltba, érzéseim visszaragadnak és megtáncoltatnak a múlt macskakövein. Azokon a köveken, ahol sosem jártam, csak bukdácsoltam. Ahol valaki mindig mindig fellökött szándékosan, és gyakorta megesett, hogy a rücskös durva beton, vérző sebekkel díszített fel. Csak most már könnyebb felállnom. A leglehetetlenebb helyzetekben is képes vagyok megtalálni az optimizmusom. Minden érzés visszatért. A legjobb barátom halála, ex barátok és a bukás. Hogy a legnagyobb akadályok előtt hagytak magamra, mikor a legjobban szükségem lett volna egy támogató kézre. De ehelyett ezek a kezek csak a szikláról segítettek lelökni. Most ugyanígy vagyok, néhány hamis biztatással körítésbe. De igazából senkit sem érdekel. 
Magamra maradtam. És félek, gyenge vagyok újra küzdeni. S ahogy eddig is, elbukom. Nem tudom a felnőttek, hogy csinálják. Hogy van erejük, egyedül szembenézni mindennel és folyton teljesíteni. 
Nem tudom egyedül végigcsinálni. Minden erőm odaadtam másoknak, a magam életéhez már nem maradt. Most fog eldőlni minden, utolsó napok jönnek a végjátékban. Azzal biztatom magam, hogy nincs olyan, hogy rossz befejezés, csak rossz nézőpont. Always alone...