Újabb részlet a készülődő könyvemből

"Nem akarlak ennyire szeretni! Sokkal, de sokkal mélyebben élem meg ezt az egészet. Nem azért mert lány vagyok, meg érzékenyebb! Fél voltam, de veled egésszé váltam. És mikor magamra hagysz, újra kitépődsz belőlem. Újra és újra, és csak egy hatalmas vérző seb leszek egész testemben és lelkemben. És ez olyan fizikai fájdalommal tölt el, hogy könnyezek."

Zárás-Kuka-Marad-Selejt

De nehéz az iskola táska! Túl sok dolog mar belülről, túl sok a teher a vállamon. Életem motorja már "bepöccent" csak nincs, aki nyomja a gázt. Nekem kellene! De merre? És mit és kit vihetek magammal erre az útra? Régi barátokat, akik már elfeledtek és még szülinapomkor is leráztak? A színpadi világom széttiprását? A megalázottságot? Hogy, jó voltam mindre, és mindenkiért tűzbe ugrottam, amikor kellett? Utána meg eldobtak, mint egy elhasznált rongyot... Jó voltam barátnak, szeretőnek, lelki szemetesnek s most mehetek? Mit csomagoljak el, és mit dobjak ki? Legyek Én is olyan, mint Ti...egy szánalmas pillanatomban eldobjalak Titeket? Örökre? Vagy tán itt van a helyetek az én vállamon sírni, rajtam röhögni, az Én szívemet marcangolni?! Tudom, Ti nem tettétek sosem, de megsiratom szép emlékeim, meggyászolom múltam boldog pillanatait...és elengedlek Titeket, akár egy papír csónakot a Tiszán. 
Itt a hétvége! Itt az ideje, hogy önmagamban és környezetemben is rendet tegyek! 
S, ha Te is kedves Barátom, Emlékem, Pillanatom, Mosolyom, Fájdalmam, Reményem a kukában végeznétek, kitaszítva, elítélve, összetörve... Azért a köszönöm mindenképp jár... Köszönöm, hogy voltatok Nekem!

Élet most és ezután

Mióta betöltöttem a tizennyolcat, minden megváltozott. Olyan intenzitással kezdtem megváltozni, hogy most, hogy megálltam egy pillanatra és magamba tekintettem, ismét egy idegennel találtam szembe magam. Máshogy gondolkozok. Sokkal valóságosabb minden. Új álmaim vannak, és jó érzéssel tölt el, hogyha küzdök egészen hamar be is fognak teljesülni. Nem csak a távoli jövő levegőjében logó szavak..., hanem kézzel fogható valóság. Szerintem azért fáj már hetek óta kibírhatatlanul a hátam, mert hatalmas nyomás nehezedik rám. Sok a felelősség. Most jönnek el azok a pillanatok, amikor egy rossz döntés tönkreteheti az eddig felépített életemet. Nem unatkozom az biztos. Két hónap és itt az érettségi!
Az első alkalommal nem ment túl jól. Írásbeli előtt a nagy Ő- nek hitt párom hagyott el, szóbeli előtt pedig közölte a matek tanár, hogy megbuktat. Második alkalommal sem volt sokkal egyszerűbb, de valahogy csak csak sikerült az angol érettségi. Na jó, nem kérkedésből, de a szóbelim 5-ös lett és kaptam dicséreti oklevelet kiemelkedő szóbelimért. Ez volt talán az első olyan, hogy igazán értékelték a munkám. Sosem felejtem el, köszönöm szépen! :)
Szóval telnek kis napjaim. A Boldogság is beköltözött a szomszédomba, gyakran összefutunk. Váltunk néhány szót, de mindig siet valahová. Viszont megígérte, hogy legközelebb tovább marad.
Érettségi, továbbtanulás, költözés, munka. A nagy betűs élet már vár...micsoda közhely. Jó lenne még gyereknek maradni, hibázni, következmények nélkül rossznak lenni. Mert néha jó rossznak lenni, nagyon rossznak.
Azzá szeretnék válni, akivé kislányként elképzeltem magam. Ez viszont sok áldozattal jár. Nincs a múltamban olyan szilánk mely újra sebet tudna ejteni rajtam. Még csak most jönnek az igazi kalandok! Tisztában vagyok vele! Nem mondanám, hogy várom, de ritkán fordultam vissza egy akadály előtt.

Gyötrelmes boldogság

S most, hogy fontos lettél ott rúghatsz belém, ahol csak érsz. És én gyáva mégsem merek neked hinni. Az összetört szív nem enged. Mostoha lett a remény, hogy még egyszer vakon merjek hinni. Az mondtad, fontosabb vagyok az életednél, és bármit megtennél értem. Ne méltass ilyen szavakra, mert csak idődet pocsékolod. El nem hiszem! Mindenem odaadtam neked, te csodálatos látomás! Mit akarsz még?! S még azt hiszed, hazudom, hogy boldog a gyötrődés melletted? Igen, gyötrelmes. De nem azért mert vétkes vagy. Mert megbántottál és megaláztál. Nem azért, mert Te vagy a legnagyobb játékmester. Tiltakoztak ellened. Túl gyerek vagy még az Én álmaimhoz, túl makacs a szerelemnek hódolni. Mondták, nálad találok jobbat, s, ha nem vigyázok elszalasztom a jó lehetőségeket.

De nekem Te kellesz viharral teli életeddel együtt, önző és makacs természeteddel, némaságban és a halálban is. Ha csak egy apró fejezet is leszel az életemben, sosem akarlak feledni! Még, ha haraggal is válunk el, tudom jól buta a fejem. Megőrizlek mélyen a szívemben. Mert Te voltál az egyetlen, aki vissza tudott hozni a holtak árnyvilágából, hol azok laknak, kiket meggyilkolt egy kedves. Kedvesem, gyilkosom, ki szívemet szétporlasztotta.

Nem hagysz egyedül sosem. Megígérted! S mégis elönt a kétség, olyan vagy e, mint a többi… Hamis szavak egy olcsó papíron, mit a földön találtál.

Szeretetéhség

Tudom, hogy Mi sosem leszünk olyan pár, akik kikiáltanák legszívesebben a világba, hogy mindenki tudja, hogy szeretjük egymást. Nem fogunk összeforrni, mint tűz és az acél. Nem fogunk harsogni, sem örömtáncot lejteni. Nem lesznek vallomások, amikben eltudnék merülni, mint az eper a csoki likőrben. Csupán onnan tudhatom, hogy szeret, hogy még nem hagyott faképnél.  Nem tudom, hogy minden egyes porcikája, a lelkében minden egyes dallam értem sóvárog e. Nem tudom, hogy Én vagyok e számára a legszebb, vagy csak egy töredéke is annak. Én udvarolok és csinosítom ki szívében rejlő aprócska szobát szép szavakkal, apró csókokkal. Főképp, ha betekintést nyerhetek ebbe a szobába, mert sokszor bizony, zárt ajtót találok csupán.

Úgy vágyom egy kis kedvességre. Tettei olyan érzéssel töltenek el, mint ha szívem lereszelné éles pengéken, és csak dörzsöli, nyesi, szaggatja. Ez a tett a semlegesség. Közöny. És ez fáj neki is. Tudom, mert mondta, hogy nagyon bántja, hogy nem tudja kifejezni érzéseit.

Én meg azon mélázom, ha igazak lennének a szavai, ha tényleg úgy érez, ahogy már egyszer megvallotta, akkor már rég megtalálta volna a módját, hogy kifejezze versben, dalban, egy kedves sms-ben, vagy csak nem annyit mondd, amikor leteszi a telefont, hogy „Hali”. Vagy küldd egy idézetet, más szavaival kápráztat el. Vagy csak megölel, és arra kér, hogy maradjak mindig mellette, mert nélkülem megszűnne létezni…

Mi sosem leszünk ilyenek. Máshol kell kiutat találnom vágyaim csillapítására, még, ha ebbe egészen bele is betegszem. Nekem nem járnak efféle örömök. S így egészen olyan, mintha csak egy látomásba lennék szerelmes, egy bálványba, melynek szüntelenül hódolok, de Ő maga sosem mosolyog rám, nem is szól. Csendben tűri, hogy szeressék, miközben halálosan gyűlöli önmagát. Hogy tudna bármit is adni nekem? A gaz úgy elburjánzott benne, és ami rosszabb, meg van róla győződve, hogy ott nem nyílik virág, és ki írhatatlan a férgekkel teli gyom. „Nem érdemellek meg!” – szajkózza egyre, mint valami imát.

Türelmes vagyok. Egészen kezdek megerősödni. Próbálok úgy tenni, mint Ő. Elfogadom azt, ami van, és nem teszek semmit. Hagyom, hogy egészen elporlasszon, hogy aztán saját erőmből, új erőre kapjak, és újra ragyoghassak. Nem tudom, meddig játszhatom ezt, meddig lesz erőm az utolsó lélegzet vételhez és az legelsőhöz újra.

Bár tudnád, hogy nélküled Senki vagyok. És ami fáj, hogy veled is annak érzem magam. Hiába vagyok. A reménynek mindig van eredménye, még, ha időbe is telik. Ez tartja bennem a lelket. S még sem akarom, hogy megváltozz! Valahol tetszik ez a fajta fájdalom. Mert a fájdalom érzet azt jelenti, hogy élsz. Józanul tart, és nem engedi, hogy rózsaszín köd elvegye az eszem. Sokan azt mondanák ez már nem is szerelem, inkább csak közös szenvedés. A remény, a remény mindig ott lesz…, s, ha egy percet is kapok önszántából, Én leszek a világ legboldogabb embere. Tudom, hogy érdemes érte küzdenem. Gyengeség volna most feladni.