Hangolódás Föld napjára slammel

Döbbenet

Ma nem szórakozok, tanulok!

Gondoltam, ha beleadok mindent,

Lesz jó állásom…

Pénz csörren zsebemben, de leginkább susog.

Susogott is sok Deák egy darabig.

Könnyű volt az élet.

Aztán a bank elvitt mindent,

A maradék meg elment a számlánkra.

De a csapból még folyt a víz, fojt.

Csak üres volt a hütő és hiába állt nyitva a bolt…

Megváltam az ékszerektől,

És egy hétig még volt vacsora az asztalon.

Megdolgoztam a pénzért.  Lefizettem az Életet, mint

utcalányt  néhány múló örömért!

Mostoha lett Földanya.

Mindent megadott, én meg ráköptem.

Megszakad szívem!

Földanya kérlek bocsáss meg!

Mert mérgeztem a testem és környezetem.

Testem temetőhely lett, ártatlan állatok helye.

Bocsáss meg, mert eldobtam az etika és erkölcs jellemét,

mint üres sörös dobozt a Tisza parton.

Kapzsiságból romboltam,

De  építettem is…magamnak börtönt ezzel a felirattal:

"Pénz és hatalom mindenek felett".

Már tudom az Élet olyan ajándék,

Minek  jóságát nem lehet megvenni.

Becsülni kell, és egy szép napon tovább adni.

Lehetőleg abban az állapotban, ahogy kaptuk. 

Temetem haragom

Minden jó volt. Minden? Igen, minden. A mosolyok kevésbé voltak színlelve, hálával ébredtem minden reggel, energikusan vágtam bele a fogyásba. Fogytam is egy keveset. Minden jó volt. Aztán jött egy mérgezett agyú embernek nevezett féreg és mindent lerombolt, amit eddig felépítettem. Tönkretett. Elárult. De hisz minden lányra rányomult, aki csak egy kicsit is foglalkozott vele. Régi régi jó barátok, ne bízz senkiben! Ó mily hiú voltam, hogy elvakított a bizalom... Hittem benne. Tudtam, hogy jó. És akkor jött az élet! Két pofonnal emlékeztetett rá, hogy senki sem lehet csupán jó. Dühös vagyok. Dühös vagyok napok óta. Ha nem lenne ennyi önfegyelmem feldúlnám a világot! 
Nem véd semmi. Húzhatsz akármekkora falat magad köré... Azok fognak pszichésen megerőszakolni, akikre bármennyi energiát és időt áldoztál volna az életedből. Egy olyan ember, aki rád mindig számíthatott!  A bolond is azt hitte vicces. Pedig csak bolond. De Ő azért nevetett tovább. 
Van magyarázat minden tettre és szóra. Csak kevés az értelem, ami felfogná vagy elviselné. 
Nincs közünk egymáshoz! Nem létezel démon! Egyetlen rossz tett még nem bizonyítja, hogy rossz lenne, az, akit eddig jónak hittünk. De egyetlen rossz tett, elég ahhoz, hogy megváltoztassuk valaki életét örökre. 

Valami baj van

Amikor koppansz a padlón, azt szeretnéd, ha mindenki a te problémáddal foglalkozna. Én is így érzem most. Szeretném, ha a párom jobban figyelne rám. Ha most pár napig nem menne el haverozni és csak velem foglalkozna. Velem és a problémámmal. Micsoda önző dolog, nem igaz? Rárakni valaki másra saját terheinket hadd cipelje ő is. Sőt, legyen bűntudata miatta! A saját bajomra még ráteszek egy lapáttal azzal, hogy összeveszek mindenkivel, aki nem figyel eléggé rám, aztán meg utálom magam. És csak mérgelődök, egyre jobban, mint egy bolond. És legszívesebben mindenkit elküldenék a picsába, az összes hozzászólásával, meg vigyori smiley-val. Még a páromnak is megmondanám, hogy ha neki ennyit ér a dolog, akkor hagyjuk az egészet a francba! 

Azt hiszem életem legnagyobb hibáját követném el. Nem tud mondani senki semmit, én sem mondok semmit. Egyedül kell megoldanom, mint minden mást. Nem akarom elveszíteni azokat az embereket, akiket szeretek. Kérlek bocsássatok meg ezért. Nem tart már sokáig, csak keresem még a megoldást. 

Egyszer...

Hol van az a rész életünkben, amikor minden értelmet nyer? Amikor van egy tökéletes magyarázat minden tettünkre, szavunkra, gondolatunkra. Vagy mindent a szőnyeg alá söpörhetünk, egy olyan közhellyel, hogy emberek vagyunk, és az emberek néha hibáznak? Ez  enyhítené a felelősségre vonás terhét? Ez van, ilyen vagyok. És ez így van jól? Ennyi az egész? Semmivel sem vagyunk többek az állatoknál. Undorító férgek vagyunk! Olyan kártékonyak vagyunk, hogy tönkre tesszük egymás életét, saját élőhelyünket, és még saját magunkat is. Undorító férgek vagyunk, egymás fejére szarunk. Mindenki elégedettem merül el a saját szarjában és várja a dicséretet. Bravó ember, nagyot alkottál! Istent játszol a szardombon? Úgy sem tart már sokáig. Mindennek van egy kezdete és egy vége. Minden életnek, minden jónak, minden rossznak, minden garanciának, minden szavatosságnak. Egyszer mindennek vége. 

Egy híján húsz

2012.12.19.

Egy híján húsz lettem. Egy mosoly híján boldog nem lettem. Mindig is gondban voltam a kor témával.
2008 augusztusában, mellesleg legelső bejegyzésemben, ezt írtam: Miért? Mert fiatalabb. És aztán jönnek az előítéletek: buta, naiv, éretlen, semmit se tud az életről, nem tudja mit beszél...stb. Pedig ő sem kevesebb semmivel, vagy több mint bármelyik embertársa. Érezheti, és gondolhatja ugyanazokat, mint egy nála nagyobb számmal rendelkező.
Arra kérlek Titeket NE ítéljétek, és NE nézzétek le az embereket a koruk miatt. Mert nem érdemlik meg. -  Ezt tizenhárom évesen írtam. Mindig idősebb szerettem volna, hogy a környezetem elfogadjon, és leginkább ne bántson amiatt mert fiatalként máshogy látom a világot. Utáltam magam, amiért nem voltam olyan, mint kortársaim. Egyedül voltam. A velem egykorúak kiközösítettek furcsa viselkedésem miatt. Az idősebbekkel jól kijöttem, de igazán ők sem fogadtak be, mert ciki volt ilyen kis taknyossal lógni. 

Majd ha tizennégy leszel. - Mondogattam magamnak. Az már valami, igazi mérföldkő. Akkor majd minden megváltozik. 

Nem változott semmi. Ugyanúgy gyűlöltem magam tovább. És elveszett bárányként kerestem tovább a helyem. Csak még egy kicsit bírd ki! 

Majd ha tizenhat leszel. - Mondogattam magamnak. Arra már tényleg nem mondhatnak semmi rosszat...

Voltak akik eljátszották, hogy a barátaim, hogy segítsek nekik, aztán hátba döftek. Mint koliba. Ugye lányok? 

Valahogy nem éreztem át az áskálódás nyújtotta örömöket. Hogy valakinek az arcába mosolyogjak, miközben minden szarral bemocskolom a háta mögött. Meg nem voltam túl menő ahhoz sem, hogy megdugassam magam a lány koli lépcsőfeljárójában. 

Kerestem tovább, hogy ki vagyok, miért vagyok... 

Aztán, amikor betöltöttem a tizennyolcat, akkor tényleg megváltoztak a dolgok. Mintha egy hatalmas súly került volna le a vállamról. Teljesen hatalmába kerített az a fajta leszarom érzés, ami azt jelentette, hogy emiatt már soha többet nem bánthatnak. És megcsapott a szabadság szele. 

Idén betöltöttem a tizenkilencet. A dolgok megváltoztak. Megint. 

Tik-tak tik-tak eltelt az idő és a kártyavár összeomlott. Most ki vagyok Én? Mit értem el? Felnőtt vagyok? Felnőttként viselkedek? Akarom mindezt? Ezt a hülye elvárásokra épülő játékot? Most ki vagyok? Kinek mutatom magam? Kinek kellene lennem? A teher csak nő és nő. Még saját magamnak se tudok bizonyítani, nemhogy másoknak! Idén betöltöm a húszat. Semmi sem sikerült, amit elterveztem. Úgy érzem valaki másnak kell lennem, jobbnak. De akkora nyomás alatt nem tudok koncentrálni! Nem tudok olyan lenni, amilyen Én akarok! Ha húsz éves koromig nem válik belőlem olyan ember, amilyen én szeretnék lenni, akkor sem dől össze a világ. Nem változik semmi. Én tovább gyűlölöm magam, az élet meg megy tovább. Ha csak…