Emlékeztető 1.

Így gondolkoztam 2009. áprilisában:
"Igen én hiszek abban, hogy ha hiszel benne, bármit elérhetsz. Talán túl optimistának tűnök fölég a mai világban, nem mondom, hogy mindig az vagyok, nekem is vannak mélypontjaim. Én is szenvedtem már nagyon sokat, és voltam a depresszió és pesszimizmus legmélyebb bugyraiba. De az élet rövid. És én nem érek rá szomorkodni. Időpazarlás az egész. Ha állandóan csak siránkoznék, nem jutnák semmire se, össze kell kapnod magad és átugrani az akadályokat, ha nem megy, próbáld újra, nem adhatod fel.
Igen, talán hinni a legnehezebb, hinni abba, hogy képesek vagyunk rá, mert ha azt hajtogatjuk úgy se fog menni, akkor nem is. És akkor felesleges a sok erőfeszítés. Csak lazulj el, és élvezd az életet. Ilyen egyszerű. Ha mosolyogni van kedved, mosolyogj. Nincsenek szabályok! Ez a Te életed azt csinálsz, amit csak akarsz. Csak akkor érheted el a célodat, ha hiszed, hogy képes vagy rá. Attól, mert elsőre nem sikerült, se másodjára, se harmadjára, az még nem jelenti azt, hogy nem vagy képes rá. Szerinted a fák feladták? Szerintem nem, pedig mennyi hosszú éveket kell nekik egy helyben állniuk, és mégis virágoznak tavasszal." - Msn beszélgetés Pudinggal.

60km után már nem olyan vicces!

Van bennem valami. De még saját magam elől is rejtegetem, oly hatalmas és rettenetes.
Általában minden feladok, ha úgy érzem veszélyben a büszkeségem, vagy bármiféle lelki sérelem érhet, ha nem érzem magam biztonságba. Pont ezért szeretek annyira biciklizni. Mert egyszerűen olyan nincs, hogy visszafordulsz. Megállhatsz, de amíg vissza nem ülsz a kibaszott biciklire nem haladsz sehova. És akkor mi lesz? Ott ragadsz az isten háta mögött a kietlen földúton, vagy az elhagyatott aszfalton? Nem jön senki, nincs segítség csak magadra számíthatsz.
Talán az élet is ilyen. Mert igazából senki sem segíthet, csak te magadon, mert muszáj tovább hajtanod. De azért egy itt egy kis jó tanács (mert én tudom): HA NEM AKAROD, HOGY FÁJJON A POPÓD, NE TEKERJ 60KM-T!!!!!!!

.I..

Ennél szánalmasabbat, ha megerőltetném magam akkor sem tudnék írni. Gondolok itt az előző bejegyzésre. De mivel azt is időmbe került megírnom, kurvára nem fogom kitörölni.
Nem tudom mikor vált belőlem ekkora rinya-pina aki állandóan csak sajnáltatja magát! De ha megtalálom tuti, hogy szart is kiverem belőle!!!

Na húzok mert most nem érek rá!

Cupppóóóka

Páratlan Pár

Egyszerű kifogás lenne, ha azt állítanám a korom miatt nincs kapcsolatom. Igaz-igaz sokan elítélnek a kor miatt. Nem vesznek komolyan. De nem minden ember, vannak akik elfogadnak így ahogy vagyok, és nekem még mindig nincs barátnőm.
Igazából lehetne. De minek bolondítsak magamba egy halom nőt, és törjem össze az összes szívét?
A régi nagy szerelmeimre gondolok, úgy ragaszkodom hozzájuk és az emlékeikhez mint egy kislány a babájához. Ha sikerülne végleg elfelejtenem őket, vajon jönne az utánpótlás? Általában optimista vagyok, de nem hiszem. Ha felfedném magam, vagyis láthatóvá válnék, mindenki tudná mi vagyok, és talán látható lennék azok számára is akik keresnek valakit, valakit, aki olyan mint én...
A legtöbb barátomnak van kapcsolata (ezért olyan elfoglaltak), boldogok. Sokat vitáznak de boldogok, vagy csak én látom őket annak.
Régen azt mondogattam, hogy az ember társas lény és szüksége van egy társra, valakire aki szereti, akiben megbízhat. Nem vagyok ebben olyan biztos már. Nem tudom, hogy hogyan kell viselkedni egy kapcsolatban, hogy mi helyes és mi nem. Csak annyi tudok, hogy én mit várnék el. Nem tudom, hogy lenne e valaki akinek lenne türelme hozzám, aki egyetlen mosolyával megtudna állítani, hogy ne meneküljek tovább.

....

Minden íztelen, mintha csak egy marék homokot ennék. Lehet bármilyen hangos a zene, nem hallom. A testem talán igen, de én nem. Messze járok. Már nem is vagyok benne biztos, hogy itt vagyok, hogy ez vagyok. Ki irányít? Magamra mosolygok. Lehetetlen! Tükör nélkül semmiképp! Ez a lány aki mellettem áll, közel van de mégis nagyon messze. Ez vagyok én. Távoli ismerőse önmagamnak. Csak egy árnyék, mi néha eltűnik, de sosem szűnik meg igazán.
Kavargó örvény, fojtogató magány, csöndben besurranó halál.
Egy suhanó kéz, vöröslő kéznyom az arcomon, sikoltó szellemek, ébresztő ébresztő.
Nem remél a rab, nem keresi a kiutat. Nem szárnyal, csak száll a madárka...