Egyszer...

Hol van az a rész életünkben, amikor minden értelmet nyer? Amikor van egy tökéletes magyarázat minden tettünkre, szavunkra, gondolatunkra. Vagy mindent a szőnyeg alá söpörhetünk, egy olyan közhellyel, hogy emberek vagyunk, és az emberek néha hibáznak? Ez  enyhítené a felelősségre vonás terhét? Ez van, ilyen vagyok. És ez így van jól? Ennyi az egész? Semmivel sem vagyunk többek az állatoknál. Undorító férgek vagyunk! Olyan kártékonyak vagyunk, hogy tönkre tesszük egymás életét, saját élőhelyünket, és még saját magunkat is. Undorító férgek vagyunk, egymás fejére szarunk. Mindenki elégedettem merül el a saját szarjában és várja a dicséretet. Bravó ember, nagyot alkottál! Istent játszol a szardombon? Úgy sem tart már sokáig. Mindennek van egy kezdete és egy vége. Minden életnek, minden jónak, minden rossznak, minden garanciának, minden szavatosságnak. Egyszer mindennek vége. 

Egy híján húsz

2012.12.19.

Egy híján húsz lettem. Egy mosoly híján boldog nem lettem. Mindig is gondban voltam a kor témával.
2008 augusztusában, mellesleg legelső bejegyzésemben, ezt írtam: Miért? Mert fiatalabb. És aztán jönnek az előítéletek: buta, naiv, éretlen, semmit se tud az életről, nem tudja mit beszél...stb. Pedig ő sem kevesebb semmivel, vagy több mint bármelyik embertársa. Érezheti, és gondolhatja ugyanazokat, mint egy nála nagyobb számmal rendelkező.
Arra kérlek Titeket NE ítéljétek, és NE nézzétek le az embereket a koruk miatt. Mert nem érdemlik meg. -  Ezt tizenhárom évesen írtam. Mindig idősebb szerettem volna, hogy a környezetem elfogadjon, és leginkább ne bántson amiatt mert fiatalként máshogy látom a világot. Utáltam magam, amiért nem voltam olyan, mint kortársaim. Egyedül voltam. A velem egykorúak kiközösítettek furcsa viselkedésem miatt. Az idősebbekkel jól kijöttem, de igazán ők sem fogadtak be, mert ciki volt ilyen kis taknyossal lógni. 

Majd ha tizennégy leszel. - Mondogattam magamnak. Az már valami, igazi mérföldkő. Akkor majd minden megváltozik. 

Nem változott semmi. Ugyanúgy gyűlöltem magam tovább. És elveszett bárányként kerestem tovább a helyem. Csak még egy kicsit bírd ki! 

Majd ha tizenhat leszel. - Mondogattam magamnak. Arra már tényleg nem mondhatnak semmi rosszat...

Voltak akik eljátszották, hogy a barátaim, hogy segítsek nekik, aztán hátba döftek. Mint koliba. Ugye lányok? 

Valahogy nem éreztem át az áskálódás nyújtotta örömöket. Hogy valakinek az arcába mosolyogjak, miközben minden szarral bemocskolom a háta mögött. Meg nem voltam túl menő ahhoz sem, hogy megdugassam magam a lány koli lépcsőfeljárójában. 

Kerestem tovább, hogy ki vagyok, miért vagyok... 

Aztán, amikor betöltöttem a tizennyolcat, akkor tényleg megváltoztak a dolgok. Mintha egy hatalmas súly került volna le a vállamról. Teljesen hatalmába kerített az a fajta leszarom érzés, ami azt jelentette, hogy emiatt már soha többet nem bánthatnak. És megcsapott a szabadság szele. 

Idén betöltöttem a tizenkilencet. A dolgok megváltoztak. Megint. 

Tik-tak tik-tak eltelt az idő és a kártyavár összeomlott. Most ki vagyok Én? Mit értem el? Felnőtt vagyok? Felnőttként viselkedek? Akarom mindezt? Ezt a hülye elvárásokra épülő játékot? Most ki vagyok? Kinek mutatom magam? Kinek kellene lennem? A teher csak nő és nő. Még saját magamnak se tudok bizonyítani, nemhogy másoknak! Idén betöltöm a húszat. Semmi sem sikerült, amit elterveztem. Úgy érzem valaki másnak kell lennem, jobbnak. De akkora nyomás alatt nem tudok koncentrálni! Nem tudok olyan lenni, amilyen Én akarok! Ha húsz éves koromig nem válik belőlem olyan ember, amilyen én szeretnék lenni, akkor sem dől össze a világ. Nem változik semmi. Én tovább gyűlölöm magam, az élet meg megy tovább. Ha csak…

Az elvárások megölik a kapcsolatot

Nem csak a párunkat mérjük az elképzelt ideáljainkhoz, de életünket és még saját magunkat is. Milyennek kellene lennem? Hogyan nézzen ki a párom? Milyen tulajdonságokkal rendelkezzen? 

Ahhoz, hogy az ideálképemnek megfeleltessem a párom, ki nem mondott elvárásaim vannak feléje. Amiket a nők úgy ismernek, mint a csaj-trükkök vagy tesztek, hogy kiderüljön elég jó e számunkra. A férfiak pedig: a barátnőm megint hisztizik valami hülyeségen, de igazából nem is értem, hogy mi baja van már megint. Ó bébi csak nem felelsz meg annak, amit Én elképzeltem. Ilyenkor mi nők bántjuk magunkat, depresszióba esünk..., miért nem szeret, vagyis miért nem úgy szeret, ahogy én azt elképzeltem, ahogy lennie kéne. Miért nem úgy viselkedik velem, ahogy én azt szeretném? Emellett pedig rendkívül tudjuk adni az "Úgy szeretlek, ahogy vagy!" szöveget. 

Az Én párom külsőleg és belsőleg is megfelel az elvárásaimnak. Csodálatos férfi. Viszont a dolgok nem úgy, és nem olyan sorrendben történnek, ahogy Én azt elképzeltem. És ezért bántom magam. És a meg nem történt dolgok helyére butaságokat képzelek...Biztos ezért vagy azért... Ez csak még jobban ront a helyzeten. Egészen eltudok merülni egy, olyan problémában, amit Én teremtettem saját magamnak és ezért még Őt okolom. Mi nők nem vagyunk egyszerű emberek az biztos! 

Magamba néztem úgy igazán. Elgondolkoztam, hogy tönkretegyek valami jót, csak azért mert nem olyan, amilyennek Én képzeltem?. Hogy meg kellene becsülnöm, azt amim van...és nem azon puffogni meg szekálni a másikat, ami nincs. 

Akárhányszor végig nézem a képeit, vagy rápillantok a közös képünkre hihetetlen, hogy Ő az én párom. És nem lenne szabad ekkora nyomást tenni rá. Minden okkal van, és úgy jó, ahogy van! Ez nem önáltatás! Csak próbálom magam megerősíteni abban, hogy hagyjak fel a buta álmok kergetésével, és éljek a valóságnak! Nem akarom és nem kell, hogy megváltozzanak a dolgok! Ha minden úgy lenne, ahogy elképzeltem szétunnám az agyam. 

Nem az az ember lesz a tökéletes pár számunkra, a nagy Ő, aki megfelel minden ideálképünknek és elvárásunknak. Hanem az, aki újra és újra meghódít és mi újra és újra az ujjunk köré csavarjuk. És folyton harcolunk azért a szóért, hogy Mi. És, ha fáj is, őszinték leszünk egymáshoz mindig. Nem futamodunk meg a problémák elől, hanem megoldjuk őket, együtt. 

Azt hiszem többnyire emiatt nem vagyok boldog. A saját magam által kreált probléma miatt, amik az elvárásaim. A megoldás az, hogy hagyom a dolgokat megtörténni, nem adok nekik kontúrvonalat. Az éltemnek ezt a részét nem irányíthatom. 

TéCsé

Egy dallammal kevesebbet ver a szívem amióta elmentél. Nem állíthatom, hogy magányosnak érzem magam, mert az emléked még mindig szorosan átölel. Az illatod is bármikor magamba szippanthatom, s megszorongathatom itt felejtett ruhadarabjaid. Butaság lenne azt kérnem tőled, hogy maradj mindig velem, mikor ily módon elvagyok halmozva ittléted nyomaival. Ez valahogy megvigasztal, mert tudom, hogy visszajössz. Ha nem is miattam, legalább a szándékosan itt felejtett holmik miatt. És akkor lesz egy újabb  esélyem elmondani, hogy maradj  mindig önmagad!

Nem kérek a szerepekből, ócska kis trükkökből! Ne játszd nekem a szépet, ha épp csúnya akarsz lenni! Nem kell a hamis mosoly! Kiabálj, ha ahhoz van kedved... Kövesd az álmodat, velem vagy nélkülem! Sose legyek több senkinél a szemedben! Ne hazudj magadnak, ne ámítsd a világot! Légy aki vagy és lenni szeretnél, ne érdekeljen mit mondanak mások! Sose félj kimondani az igazat, akkor sem, ha tudod eltiporsz vele! Önzőségből sose félts az élettől, hagyd, hogy a magam kárán tanuljak! Mindig vigyázz nagyon magadra! Engedd meg, hogy szeresselek, s engedj el, ha el kell mennem! Mosollyal az arcodon emlékezz rám, minden más csak üvegszilánk...

Pszichológia órák

Az Én arcomon is ott van az a fintor, amikor eszembe jut, hogy hétfőn hat pszichológia óra vár rám. A tanár úr érdemi jellemvonásai erősen vetélkednek személyiségi vonásaival. Igazi pszichológussal van dolgunk. Egyrészt tisztelem és csodálom a tudásáért és amiért jól tanít. Még ha követhetetlen is, de legalább szórakoztató ez a fajta agytömés. Néha feláll az asztalra és onnan mondja emelkedett hangsúlyban a tudnivalót, hátha felülről könnyebben esnek a szavak a fejünkbe, mint szemből ordítva. Erőlködését látva sokszor érzek bűntudatot, amiért nem tudom a kérdéseire a választ. Mire a tanár úr rám szól: 
DEHOGYNEM TUDJA, GONDOLKOZZON! 
Ekkor érzem igazán, hogy pang az ürességtől az agyam. Fogadkozásokba kezdek, amiket nagy felkiáltójelek követnek a füzetembe, hogy ezt és ezt na meg ezt is át kellene nézni. Megoldás szinte mindig Freud. Vagy legalábbis, ha belőle indulok ki, általában visszatudom vezetni az anyagot, amíg rá nem jövök a megoldásra. 
Néha olyanok vagyunk, mint a robotok. Csak is parancsra szólalunk meg. Nem tudom mit érezhet, amikor még az ágytól ráncos arcunk, bamba semmit mondó szemünkbe néz és várja, hogy legalább egy igen-t vagy egy nem-et reagáljunk a kérdésére. 
A mi viszonyunk olyan kutya macska játéknak felel meg. Néha túléljük egymást. Van, hogy jókat nevetünk, még néha éneklünk is. Ám mindig ott van az kölcsönös piszkálódás. 
Némelyikünk olyan lehet számára, mint a Da Vinci-kód. Mert, valakit folyton kihív a folyosóra, leginkább szünetek alatt, kérdezgetni ezt-azt. Analizálgat. Ez a mánia kezd mindenkire egyre frusztrálóbban hatni, még ha emellett szórakoztató is, amikor egy újabb áldozaton van a sor. Tökéletesen kihasználja alap emberi természetemet, a kíváncsiságot. Érdekel, mit akar kérdezni, mit fog reagálni a válaszomra...hátha tanulok belőle valamit stb. De leginkább mi köze van hozzá, hogy érzem magam stb stb? Lehet ez csak ilyen kamasz lázadás, de legszívesebben elküldeném a picsába, amikor a lelki világomba turkál. 
És ha már az analizálgatásnál tartunk... Feltűnt, hogy ilyen-olyan módon, hol félhalkan, hol teljesen természetes tényközléssel, de szinte minden előadásába belecsempészi a korát. Senki nem nézné ki belőle, hogy ilyen fiatal, lehet ezért? 
A tananyag részletes, érthető, habár sokszor saját szemszögének hódol. Amit bármikor megcáfolhatnánk, ha tudnánk. Egy pszichológussal azonban soha ne állj le vitatkozni! Mert nem lehet igazad vele szemben. Még ha nem is tudja megmásítani az elméleted, csak nyugodt hangon annyit mond: Jól van. Aztán törheted a fejed akármeddig, hogy mégis mi van jól?! Épp ez az, hogy semmi sincs jól! Akkor most mi van?