Múlt, jelen, és jövő nélkül...

Még mindig sok dolog van, ami nyomaszt. A magányt is úgy viselem, mint egy selyemköpenyt. Mert tudom hiába lázadozok, ordíthatok, sírhatok vagy akár teljesen magamba is roskadhatok... De mi értelme lenne? Nem változna semmi. Viszont azt sem állítanám, hogy elfogadom a helyzetet. Inkább elviselem, mint a legyőzött vad a ketrecet. Vagy, mint vadló a nyerget. Nem örülök neki, nem tesz boldoggá. 
Próbálj meg valakit úgy szeretni, hogy közben azon igyekszel, hogy pár pillanatra elfelejtsd, hogy ne marjon szét a hiány érzése. Hazudnék magamnak, ha azt hinném, ez egy pillanatra is sikerült. Csak azért alszok napközbe is többször el, hátha látom Őt álmaimba, hátha érezhetem, hogy átölel. Arról nem beszélve, hogy Axe tusfürdővel mosok hajat, az itt felejtet ruháit hordom...bármi, csak egy kicsit kapjak belőle. Jajj én bolond fejem! Tudom, hogy ez már nem egészen normális. De ezerszer is legyek bolond, őrült, beteg csak velem legyen. Itt a tavaszi szünet, s Te nem ölelsz kedvesem. Lassan a hetedik hétvége közelít, hogy nem felejtesz nálam több ruhadarabot. 

Sokszor elönt a kétely. Abban biztos vagyok, hogy szeretlek és nem akarlak elveszíteni!  Mikor összejöttünk azt mondtad, csak élvezzük ki, ami most van és ne érdekeljen mi lesz később. Ezt úgy nevelted belém, mint a legszentebb imát. De most mind a jelen, mind a jövő odaveszett. A múltban pedig nincs maradásom. Valósággal lebegek. Lebegek millió ködfelhő közt a "lehet, talán, meglátjuk, nem tudom"-mokkal. Nem tudok mibe kapaszkodni! Nem akarok veled jövőt tervezni és álmodozni! Hisz Te magad szoktattál le erről! Csak egy biztos pont kéne. Világéletemben a bizonytalanságot utáltam a legjobban. Én tűzelemű vagyok, maga a tűz...vagy égek vagy nem. Nem elégedek meg a parázzsal. Egyszerűen ilyen vagyok a legbensőmig. Bármi jobb lenne ennél a bizonytalanságnál. Bár tudnám ki vagy valójában...

A szívem természetéből adódóan nyitott és együtt érző. Mivel azonban félek a fájdalmas érzésektől és helyzetektől, korlátokat állítok, hogy megvédjem magam.

Kurt Tepperwein

Újabb részlet a könyvemből - A szerelem mindent kibír?

A szerelem mindent kibír. Sok őrült dologra kényszerít. Feledésre bánat idején, megbocsájtásra hibákban kiteljesedett meggondolatlanságban. Viszont függünk egymástól és ezért van, hogy a szerelem önmagában nem elég. Egy kapcsolat sok munka. Megértőnek, odaadónak kell lennünk, áldozatokat kell hoznunk a másik jólléte érdekében, és folyton kompromisszumokat kötünk megszépítő különbségeink elviselése érdekében. És persze ott vannak még a külső hatások, a családtagok és a barátok véleménye párunkról. Nem gondolnánk, hogy ezek az emberek rosszat akarnak nekünk, így nekik van legnagyobb befolyásoló erejük kapcsolatunk felett. A szerelmes ember őrült, egy bolond, aki sokszor nem tud reálisan cselekedni vagy dönteni, így sokszor hagyakozik ezekre a kívülállókra. És, hogy mit mondd majd anyuka, vagy mikre figyelmeztetnek a barátok. Minden apró szónak ereje van. Ezek az elvétett szavak mondanak ítéletet felettünk, ha hagyjuk. Ha mentesek leszünk mindezektől, ami már szinte lehetetlenség, és együtt nézünk szembe a problémákkal, bármi is történjék, kitartunk egymás mellett, akkor nyugodtan állíthatom, hogy ez a szerelem mindent kibír. Távolságot, szülőket, vágyakat, álmokat, félelmet...

Újabb részlet a készülődő könyvemből

"Nem akarlak ennyire szeretni! Sokkal, de sokkal mélyebben élem meg ezt az egészet. Nem azért mert lány vagyok, meg érzékenyebb! Fél voltam, de veled egésszé váltam. És mikor magamra hagysz, újra kitépődsz belőlem. Újra és újra, és csak egy hatalmas vérző seb leszek egész testemben és lelkemben. És ez olyan fizikai fájdalommal tölt el, hogy könnyezek."

Zárás-Kuka-Marad-Selejt

De nehéz az iskola táska! Túl sok dolog mar belülről, túl sok a teher a vállamon. Életem motorja már "bepöccent" csak nincs, aki nyomja a gázt. Nekem kellene! De merre? És mit és kit vihetek magammal erre az útra? Régi barátokat, akik már elfeledtek és még szülinapomkor is leráztak? A színpadi világom széttiprását? A megalázottságot? Hogy, jó voltam mindre, és mindenkiért tűzbe ugrottam, amikor kellett? Utána meg eldobtak, mint egy elhasznált rongyot... Jó voltam barátnak, szeretőnek, lelki szemetesnek s most mehetek? Mit csomagoljak el, és mit dobjak ki? Legyek Én is olyan, mint Ti...egy szánalmas pillanatomban eldobjalak Titeket? Örökre? Vagy tán itt van a helyetek az én vállamon sírni, rajtam röhögni, az Én szívemet marcangolni?! Tudom, Ti nem tettétek sosem, de megsiratom szép emlékeim, meggyászolom múltam boldog pillanatait...és elengedlek Titeket, akár egy papír csónakot a Tiszán. 
Itt a hétvége! Itt az ideje, hogy önmagamban és környezetemben is rendet tegyek! 
S, ha Te is kedves Barátom, Emlékem, Pillanatom, Mosolyom, Fájdalmam, Reményem a kukában végeznétek, kitaszítva, elítélve, összetörve... Azért a köszönöm mindenképp jár... Köszönöm, hogy voltatok Nekem!