Apró kis csodák, magányosság ellen

A felhők őrzik az igazi titkokat. Ők adják az igazi álmokat. Érző lelkek. Néhol sötét, néhol egészen világító színűek. Alakokat formálnak, így mesélnek a világnak. Úton vannak mindig, csupán éjjel pihennek. Amikor a csillagok ragyogják be az eget, arra emlékeztetve, hogy nem vagy egyedül. Ha úgy vesszük egész nap lehetetlen, hogy egyedül legyél. A felhők elkísérnek a boltba, és a csillagok beragyogják neked az éjszakát, hogy hazatalálj az esti buliból. Tehát már eleve nem lehetsz magányos. De ha ez neked még mindig nem elég. Akkor még ott vannak a fák. Árnyékot adnak a nagy hőségben, és biztonságot adó ágakkal karolnak körbe.
A világ tele van csodával, csak nehéz őket észrevenni. :)

Esélyt, a segítségnyújtásra...

Eddig kételkedtem magamban. Kételkedtem abban, hogy társas lény vagyok. De ezek szerint az vagyok...:P A stressz még mindig beborít, a kis drágám nem engedi, hogy a cigis dobozhoz nyúljak.
A hangulatom változó. Estére mindig feladom a harcot, de nappalra új erőre kapok. Ha megkérdeznék, hogy miért szeretnék meghalni, nem tudnám megmondani a választ. És ha megkérdeznék, miért szeretem az életet..., talán azért mert én élem. Nem hibáztatok senkit sem a saját hibáimért vagy a szenvedéseim miatt. Se a sorsot se mást. Én csináltam ez magamnak. Kár, hogy nehéz vele szembenézni. Szeretném megérteni saját magam, de még erre se vagyok képes.
Engem már nem érdekel a fiatalságom, vagy bármilyen akadály. Csak esélyt szeretnék kapni, arra, hogy segíthessek. Segíthessek más embereken, jobbá tegyem a pesszimista meglátásokat. Nem kell nekem BMW meg 8 trillió Ft. Csupán egy őszinte mosoly, egy aprócska szó: köszönöm.
Harcos vagyok igen. Ha eleget küzdöttem másokért, az ad nekem erőt, hogy küzdjek saját magamért. Nincs nekem páncélom. Fegyverem is csak a gondolkozásom/életelveim. Mindegy, hogy a túl oldalon mennyien harcolnak ellenem. Nem a karomban van az erőm. (Ha egyáltalán beszélhetek ilyenről.) A csaták végén nem várok rangot, vagy kitüntetést, se pompát, se hírnevet. Csak a hitemet szeretném visszakapni, hogy nem vagyok haszontalan, és ha más boldog, vagy legalább egy kicsit is jókedvű, még én is lehetek az.

Búcsúm Tőle

Nap mint nap halnak meg emberek. Én ezt elfogadom. Elfogadom, hogy meghalt a legjobb barátom. És tudom, hogy nem szeretné, ha szomorkodnék miatta. Ünnepelnem kéne azt, hogy élt, és nem azon siránkoznom, hogy meghalt. Nehéz elfogadnom, hogy ő nincs többé. De hát meghalt. Engem meg itt hagyott megrohadni...
Meddig büntet az élet még? Már kaptam nem egy csattanós pofont...,vagy talán annyira makacs gyerek lennék, hogy egyből se tanultam?!
Annyira kíváncsi vagyok arra, hogy mit kéne tennem. Hogy mit is kéne tennem a világban, vagy a következő pillanatban. Mit gondoljak? Mit érezzek? Mert nem tudom. Üres vagyok. Csak a gyász és a fájdalom tölti be az űrt. Magamba keseredtem. Várom a csodát. Vagy várok egy kis lelki erőt, ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, és élni tudjak. Optimizmusom most nem segít rajtam. Minden sötét, és hideg. Bennem van a vágy az élet iránt, de bennem van az akarat is, a halál után. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből....

A szingliség nem menő már!

Ezer bocsánat a blog külsejét egy ideig még nem tudom megváltoztatni, mert most lett újjátelepítve a gép. De azért írok valami forrót.
Itt van nyár! Juppi! Nyár alkalmával mindenkinek kötelező becsajozni/bepasizni!!! Egyszerűen muszáj...:)
Fiatalságom, és molett alkatom ellenére én is megtaláltam az első komoly kapcsolatom. Igen, igen lehet gratulálni! Persze nem csak egy nyarasnak kell...annál ő sokkal több. Azon ügyeskedem, hogy minél jobban megismerhessem.
Mivel régóta magányosan teltek napjaim. Még hozzá kell szoknom. Eleinte biztos úgy fogja érzeni, hogy nem törődök vele, nem fordítok rá elég figyelmet. Vagy esetleg majd arra gyanakszik, hogy menekülök előle. Pedig nem. Csupán két év, az két év. Újra meg kell tanulnom, hogy kötelezettségeim vannak a kapcsolatunk iránt. Már nem vagyok szabad, már nem csinálhatom azt amit akarok. Vagy legalább is nem csinálhatom úgy ahogy én akarom. Mindig figyelembe kell vennem a másik akaratát is. Jesszus mik lesznek még itt....:D Már alig várom...:) ;)

Tehát üzenem mindenkinek, hogy emelje fel a nagy seggét a magányosak foteljéből, és keressen magának párt. Mert ma már a szingliség nem menő!

Na Cuppancs! :)

Az álarc mögött

Történt már veletek olyan, hogy mosolyogtatok, de legszívesebben sírtatok volna? Így telnek a mindennapjaim, és fogalmam sincs mi fáj ennyire. De belül úgy mar valami, viszont közbe meg jó kedvem van. Mit fojthattam magamba, ami ennyire rossz? Valahol még mindig bennem van a gyász érzése barátom iránt..., valahol nagyon bánt, hogy nem volt ott a ballagásomon...(bezzeg a bátyáimén ott volt). Kevesebbnek érzem magam. Valahol még nem tudtam elbúcsúzni a régi iskolámtól a régi "játszópajtásaimtól". Még nem sirattam meg a múltat, és még nem készültem fel a jövőre. Lebegek, valósággal szállok, de, hogy hol, és, hogy hová tartok....nem tudom.