A Dal

Ott volt az Ő a zavaros kis mosolyával. Haja sárga falevelekként hullott vállára. Ez a puha biztonság ölelte körbe hófehér arcát. És csak mosolygott. Nem volt benne semmi különös. Egyszerű lány, egyszerű ruhákban. Mégis olyan volt számomra, mint a felkavart víz. Zavaros és kese-kusza. Nem értettem sosem, honnan van az az örökös ragyogás a szemében. Lopta tán valakitől? Vagy Isten adta neki szeretete jeléül?

Gyermeteg kacaj zengte be a folyosót. Akkor valami erős érzés kerített hatalmában, mint amikor az elhaladó kamionok megrázzák a ház falait, mint mikor a szél meghajlásra kényszeríti a lombokat és millió szín és pompa árassza el a világot, mikor megszólal az a dal. A tudat, hogy Ő kell nekem, oly édesen mart belém, akár a kígyó, aki csak szeretetre vágyik, ezért mardos engem. Ijesztő ez a forró vágy, mit az előtt csak a filmekből ismertem. S most mégis úgy rettegek, háború, tűzvész és orkán söpri szét a tudatom. Nem tudom! Nem tudom, mit tegyek! Úgy félek… Bárcsak értenéd.

A halált megszépítően gyönyörű ez a dal. Ha lehetne, egész életemben csak ezt hallgatnám, míg akkor is szólna bennem, ha már vén vagyok és süket.

Elemészt a kétség, fogsz e egyszer is gondolni rám tiszta szívvel? Leszek e királyfi, vagy csak egy távoli emlék a múltból, kit megszántál, ezért néztél úgy rám?

Olyan keserű lett a dal. Szétzilált tudatom végleg elveszett. Ím ez lett belőlem.  Dühöngő remete… Bár értenéd, hogy ez a dal már sosem fog így szólni senkinek. Csak neked. Bár értenéd, hogy tán bolond vagyok, de érted egészen elégek, és hamumból is vörös rózsát formálok neked. 




Köszönöm, hogy átérezhettem az érzéseid Cs. :)