Apró gyermekként hittem a csodákban. Már-már valósnak éltem meg, szinte már úsztam az álmok édes vizében. Kártyavárként omlottam össze, és felégett minden körülöttem. Ott álltam, inkább csak feküdtem a tűzben, és csak égtem és égtem. Megszoktam ezt a fajta melegséget, úgyhogy amikor nem mart egészem a húsomig a fájdalom, fekete masszával öntöttem le magam. Égj, égj!
Egy időben az volt a hobbim, hogy sós cseppeket folyattam végig arcomon, és figyeltem hogyan párolognak el, akárcsak a percek. Aztán csak vége lett. Nem volt már miért égni, és mint fogasra akasztott kabátkát, hagytam lógva magam az élet szögesdrótján. Tán elfelejt majd az idő, és eltűnök örökre, vagy mint kóbor kutyáért a gazdája jön értem a halál.
Padba vésett szerelem mi örökké tart. Soha-ország talán. Gyermekkorom kilopódzott egy szép estén a szobámból, azóta sem találom önmagam. Vajon hová bújhattam? Ki az, aki számol? Ki fog megtalálni? Lesz e hívó szó a süketnek? Igen Te, kelj fel!
